49./ II. Gyökeres Érzelmek

                                     Sziasztok! Bizonyára tapasztaltátok, hogy ezt a részt
                                leszedtem. Nos, az ok egyszerű; nem felelt meg a történet.
                              Ezért úgy gondoltam jobb, ha újra írom. Itt az "Új -új" rész:D
                            Remélem, megleplek vele Titeket, és hogy kommenteltek. :)
                         Jó olvasást Bananasok! Ölel és puszil

                                                             D xoxo

                                Egy évvel később...

Minden megváltozott. Az egész életem még jobban felfordult. Főleg azóta, hogy elhagytam a bandát.
S a családomat. Louis támadása, mindannyiunkat meglepett. Viszont sok mindenre fény derült azon a napon. Ami a leglényegesebb az az, hogy Louis Tomlinson zsaru. Emily megszerzése, csak egy ürügy volt arra hogy üldözhessen. Elkapott, és most jelenleg "házi őrizetben" vagyok. Londonban élek, egyedül. Távol Emily-től , a srácoktól, és a kislányomtól.  Idő közben apa lettem, amit egyáltalán nem bánok. Sőt mi több, rettenetesen örülök neki. Sajnálom hogy nem élhettek együtt a

Kathleen Styles

családommal. Minden az én saram. Hisz, ha nem próbálok megölni egy rendőrt most másért csuktak volna le. És -ahogy Louis mondta- még így is mázlim volt. A házi őrizet egész jó, van egy nevelő tisztem és egy boka láncom. -Ami megjegyzem szoros, és ha 'engedély' nélkül lépek ki az ajtón; akkor riasztja a rendőr bácsikat.-  Hülyeség az egész. De inkább egy tágas villa, mint egy zsúfolt cella. Felkelve a hatalmas ágyamból, egyből kislányom szobája felé igyekszem. Emily nehezen, de megbékélt a ténnyel hogy két hosszú évig csak két hetente egyszer találkozhatunk. És akkor is csak azért, hogy át jöjjön Kathleen-ért. Megjegyzem nem csak Őt zavarja ez a szituáció. Tudjátok milyen érzés az, amikor a saját házad a börtönöd? Szar fogalmatok sincs róla. Ráadásul a kislányom születésére se engedtek el. -Nem mintha lett volna jobb dolgom akkor.-  Belépve  gyermekem szobájába, hangulatom átvált nyugodttá s gondoskodóvá. Halkan lépdelek közelebb a kis ágyhoz, amely a szobát díszíti. Elérek a csöppségemhez s óvatosan érte nyúlok. Ahogy megmozdítom felébred, felbőg.

-Na. Ne sírj. -gügyögőm,  ajkaim puha homlokához préselem. S addig tartom ott, míg szomorkodása alább nem hagy. Pár perc elteltével, sírása enyhül. Apró csókot lehelek feje tetejére, majd fölé hajolva rámosolygok. Halk kacajjal válaszol az arckifejezéseimre, amiket vágok.  Kiveszem a kiságyból, és kifelé haladva a hálószobából beszédbe kezdek. Folyamatosan jár a szám, amikor Kathleen velem van.  Lassú léptekkel közelítem meg a konyhát, hogy valami élelemmel lássam el magamat és Kath-et. Bő egy órás programra sikeredik az etetés. De kár tagadni, élvezem minden pillanatát. Az asztalnál foglalok helyet, karjaim közt -majd nem- két hónapos gyermekemmel. Az idilli pillanatot a csengő rettenetes hangja zavarja meg. Amely nem csak az  én, de lányom fülét is kínozza. Ismételten sírásba fordul jó kedve. Talán , megijedt a szokatlan zajtól?

-Kicsim ne sírj, kérlek. -könyörgöm, miközben az ajtóhoz igyekszem. Hosszú lábaimmal hamar bezárom a bejárati ajtó, és a köztem lévő távolságot. A csengő már másodszorra szólal meg.

Kezd idegesíteni. 

Nagy kézfejem a kilincsre csúsztatom, és lenyomva azt feltárom a fatákolmányt. Emily kissé dühös arcával fut össze tekintettem. Aki elég...jól öltözött ma.

  Túlságosan is jól öltözött....

Elállok az útból, hogy be tudjon lépni. Amit meg is tesz, pillanatokon belül. Magassarkúja koppan a drága kövön, ami a villa alját szegélyezi. A lehető leghalkabban becsukóm az ajtót, majd a lány felé fordulok. Tekintetünk össze fonódik, miután alaposan végig mérem teste minden szegletét.

-Jól áll a vörös. -utalok ezzel a szűk, talán túlságosan is feszülős ruhájára. Amit fogalmam sincs miért visel. Grimaszt vág, bókomra. Beljebb lépdel, -egészen a nappaliig- és kényelmesen leül. Póker arccal figyel, ami megjegyzem; félelmetes. Én is helyet foglalok a kannapén, majd hátra vetett fejjel rá nézzek. -Miért öltöztél ki ennyire? -teszem fel a fantáziámat izgató kérdést . Azóta a fejemben motoszkál e kérdés, amióta ajtót nyitottam. Biztosra veszem oka vannak annak, hogy ennyire dögös.

-Nyugodj meg, nem a te tiszteletedre. -mondja félvállról. -Randim lesz. -vallja be büszkén, amire az állam a földet súrolja. Komolyan gondolta? Ereimben a vár pezsegni kezd, a hír váratlanul ért. Karjaim megfeszülnek Kathleen körül, érzem a feszültséget s az idegességet amely teljesen eluralkodik rajtam.  Kézfejem ökölbe feszül, ha arra gondolok mással lesz perceken belül. - Éppen ezért vagyok ilyen korai. -folytatja- Tudnál vigyázni még, pár órát Kath-re? - feje kicsit oldalra dől, és esküszöm megöl a tekintetével.

-Én vigyázzak a gyermekünkre, ameddig te isten tudja milyen állattal randevúzol? -teszem fel gúnyosan a kérdést. -Nem Emily!- jelentem ki, majd föl egyenesedem a díványról. Lábaim megindulnak az emelet felé, nyomomban az említett lánnyal. Hogy a fenében kérhet tőlem ilyet? Nem látja, hogy rosszul esik? Hogy megsért azzal, amit most csinál? És hogy hiába csinálja, hiába ismer meg akárkit, ha csak én kellek neki. Mi értelme? Azt hiszi eltud felejteni? Nem tud. És nem fog, mert szerelmes belém.

-Harry, kérlek hallgass meg. -mondja egy oktávval magasabb hangon, mint az előbb. A kislányunkat vissza helyezem az ágyába, finoman. Majd a lány felé fordulok, lépéseket teszek felé s a szemébe nézve mondom;

-Miért? Nem érdekel ha leakarsz cserélni. Cserélj, -rántom meg vállam, mintha tényleg nem érdekelne. - nem bánom. De az amit művelsz, az nem anyához méltó tudod? Szívesebben töltöd az időd egy férfival, mint a saját gyermekeddel? -keze csattan arcomon, miután befejezem a mondandóm. Fejem automatikusan fordul az ellenkező irányba, és ott is marad. Hallom ahogy mély lélegzetet vesz. Óráknak tűnő csöndben állunk, percekig.

-Azt hiszed, ez az egész számomra móka? -hangja csalódottan cseng, fejem óvatosan fordítom irányába. Szemei csillognak a fájdalmas könnyektől, melyeket én okozok. -Azt hiszed, nem lennék szívesebben a lányommal? Fogalmad sincs Harry, a dolgaimról. Sem az életemről, sem semmiről! Akkor miért ítélkezel? Te, akinek börtönben lenne a helye. -vágja fejemhez, ami még inkább dühössé tesz. Sarkon fordul és kisétál a lányunk szobájából. Utána sietek, majd karjánál fogva vissza rántom. Ujjaim erősen tekerednek vékony karja köré.

-Az is miattad van. Ha nem próbállak védeni, nem kaptak volna el. És akkor talán nem lennék rab, a saját házamban. -ajkaimon élesen szívom be a levegőt, míg farkas szemet nézzek a lánnyal. Kiszabadítja karját kezem fogsága alól.

-Szóval ez is az én bűnöm. -mellkasa előtt össze fonja kezeit, majd idegesen bele túr hajába. -Tudod, -lép hozzám közelebb- ha nem rabolsz el talán nincsen ez a galiba. -mondja, elhalad mellettem egyenesen Kathleen szobájához. Belép az ajtón, és ezzel eltűnik a látó teremből. Sóhajtva sétálok én is a szobáig. Már most bánom szavaimat, amelyeket neki céloztam.

Csak a féltékenység beszélt belőlem...

Lassú lépteimmel elérem a küszöböt, az ajtó félfának támaszkodom. Míg íriszeim fel- s alá járnak Emily testén. Halk zokogása kitölti a teret, amiben tartózkodunk. Gőgösségemen túltéve magam, közelebb sétálok a lányhoz. Karjaimat karcsú dereka köré fonóm. Háta mellkasomnak préselődik, karjaim közt azonnal megfordul így szembe találja magát  velem. Arcát mellkasomba temeti, de én elhúzódóm kicsit. Hogy a gyönyörű szemébe tudjak nézni. Egyik kézfejem arcára simul, míg csípőjén lévő ujjaim köröket írnak le a ruháján. Könnyei folynak, ami az én szívemet ketté szakítja.

-Nem akartam...-nyögöm ki, hosszas szemezés után. -Nem akartam ezt tenni veled.  -vallom be, nem reagál semmit. Csak annyit suttog, hogy "tudom" .  Szemeim hol szemeit, hol ajkait figyelik. Rég nem csókoltam már meg Őt. Pedig megérdemelné ahogyan azt is, hogy egy jobb férfi karjaiban legyen. Ajkaink cirógatják egymást, s szenvedélyes csókba invitáljuk  a másikat.

49.

                                    Sziasztok!! Itt a rész, remélem tetszeni fog
                                 majd nektek. Jó olvasást! :)

                                         



A szívverésem egyre hevesebb s hevesebb. Könnyes szemekkel pásztázom a lángokkal ölelt épületet.
Melyben alig egy órája, még békésen vacsoráztunk. Tekintettem egy magas alakot keres, akinek feje
tetejét göndör fürtök lepik el. De, nem látok semmit sem. A füst mindent eltakar. Kínzó perceken keresztül csak bámulom a szálingó, sötét füstöt. Majd teszek egy lépést a rom felé, és tennék még ezret de Liam hangja megtorpant.

Emily Ross

-Nem mehetsz oda! -parancsolja. Vállam fölött rá pillantok, kézfejem ökölbe szorul, ajkaim elválnak.

-Nem vagyok a bugyuta bandád tagja. Nekem nem parancsolhatsz. -figyelmem ismét a háznak szentelem. -A bandádnak köszönheted majd a halálát is. -mondom, zokogásban kitörve. Kezemmel durván letörlöm arcom, és fejvesztve megindulok a házból maradt darabokhoz. Érzem hogy életben van, érzem. Sőt, tudom. Sűrű léptekkel haladok a romokhoz, könnyeim egyre jobban folynak le orcámon. Amikor is a tény eljut tudatomig; Harry eltűnt...

Eltűnt.

     
                                       *             *             *

Órákig tartó keresés után, a banda vezére Liam úgy gondolta ideje vissza térni a biztonságos környezetbe. Egyszóval, a házába. A kannapén ülünk, mindannyian. Magunk elé meredünk, és csak várunk. Mindenki hallgat, a percek óráknak, az órák napoknak, a napok pedig heteknek tűnnek.   Öt órája nem tudunk Harry-ről semmit se, nem tudjuk életben van e. És ha életben van, akkor azt hogy hol van e? Sz@rt sem tudunk. Niall szorosan magához ölel, még így sérülten is. Ujjbegye hajamat simogatja, míg könnyeimmel pólóját áztatom. Egy telefon hangos ricsaja töri meg a kellemetlenül gyászos hangulatot. Liam fel veszi a mobilt, bele szól;

-Haló? -mindenki feszülten figyeli az imént említett férfit, teste megmerevül a vonal másik hangjától. Bólint egyet, majd halkan el emeli fülétől a készüléket. Az asztalra helyezi, majd szemembe nézve mondja; - sajnálom. Harry... -föl egyenesedik és mély levegőt vesz. Szívem kihagy egy dobbanást. Niall mellkasába rejtem mellkasom és azt verve bőgve ordítok.

-Nem! Nem nem nem, és nem! -zokogom. Niall szorosan magához húz, lefog. -Nem! -üvöltöm. Könnyeim szakadatlan folynak arcomon, homályosan láttok tőlük. Szívemben mérhetetlen fájdalom, és üresség kong. Képtelenség, hogy meghalt. És én alig emlékszem a szerelmünkre, az amnézia miatt. Nem teheti ezt velem az isten! Miért kapom ezt? Nem elég, hogy a szüleimnek nem kellek. De még a férfit is elveszítem , kinek egykoron jelentettem valamit? A fájdalom csak fel erősödik bennem, ahogy kezdenek vissza térni az elveszettnek tűnt emlékeim. A padlóra rogyok, és úgy sírok tovább. Kezemmel tartom meg testsúlyom, másikat a szívemre rakom. Hogy történhetett ez? Miért?! Miért tették ezt? Fejemben tengernyi kérdés, szívemben  mérhetetlen fájdalom. Liam közelít meg, egy tablettával kezében amit ajkaim közé helyez. S lenyeleti velem. Percekig homály fedi látásom, majd minden elsötétül.

Liam Payne;

Emily reakciója természetes volt. De fogalmam sincs, mi lesz vele a temetésen ha most össze roppant. Tudom korai még a legjobb barátom temetését "tervezni", de előbb-utóbb az is eljön. Niall -ra bíztuk Emily-t, addig ameddig Zayn-el beazonosítjuk a holttestet. Ugyanis a hölgy aki felhívott minket, arra kért hogy nézzük meg az ott talált elhunytakat. Undorító, de a barátunkért bármit. Zayn-el síri csöndben ülünk. Most nem hallgatjuk a visító punk zenéket, melyeket mindig Harry-vel hallgatunk.

-Szerinted...tényleg meghalt? -könnyes szemekkel néz rám, a korom hajú férfi. Szint úgy én is, kérdése megfog. Hisz nem tudom, Harry furfangos volt mindig is. Lehetséges hogy életben van, csak elhitette velünk az ellenkezőjét.

-Reméljük, hogy nem Zayn. Reméljük. -suttogom. Elérkezünk a megbeszélt helyre, mindenhol zsaruk és orvosok, és ki tudja még kik, hemzsegnek. Lassan kiszállunk a Range Rover-ből és a telefonáló keresésére indulunk. Hamar megtaláljuk a középkorú hölgyet, aki épp egy hulla körül tevékenykedik. Leveszi a kesztyűjét, és kezet fog velünk. Rövid szőke haja, és alacsony termete van. Max, harminc éves lehet.

-Mr Payne, örülök hogy ilyen gyorsan ide fáradt. Mr Malik, kérem kövessenek. -mondja, majd át vágva kettőnk közt elhalad egyenesen. Zayn-el a nő nyomába eredünk, és feszülten várjuk az eseményeket. -Itt is volnánk, Ő itt Mr Styles? -kérdi, majd a sárga szalaggal elkerített területhez fordul. Rettenetes látvány tárul elénk, egy férfi aki teljesen megégett. Szívében lőtt golyó nyoma. Hatalmas kő esik le a szívemről, ez a pasas itt nem Harry.

-Nem. -mondom vigyorogva.



UI: A résznek még nincs vége, csak sajnos ennyire jutott időm. Szóval ne keseredjetek el, hogy ilyen rövid, folytatása lesz ennek a résznek ;)

D xoxo

48.

                                       Sziasztok! Új rész, jó olvasást!
                                  Köszönöm szépen az 50-dik Feliratkozót, és a
                              több mint 54,000 ezer megtekintést! Remélem a
                           most következő rész elnyeri tetszéseteket. Jó olvasást!
                       Ne felejtsetek el kommentelni, feliratkozni vagy csatlakozni
                    a csoporthoz. Ölel és puszil ♥♥♥♥♥♥
                               
                                             D xoxo




Beszélgetés, poharak koccanása, feltörő emlékek. A mai este ezt rejti számunkra. Se többet, se kevesebbet. Csak ezt; átlagos estét. Van úgy, hogy azt hiszük többek vagyunk az átlagosnál. S van

DAL

úgy. hogy inkább azt mondjuk; átlagosak vagyunk. A többi ember pedig nevet rajtunk. Miért? Hisz ők nem átlagosak? Senki sem több a másiknál. A pénz, az nem egyenlő a kivívott tisztelettel. A pénz csak egy papír fecni. Amivel nem vehető meg egy oly' szép, s okos nő szerelme, mint Emily-é. Talán te megveheted a szeretettet?

Nem.

A pénzt csak a boltokban fogadják el. A sikerhez, a kitűzött cél eléréséhez, te magad kellesz. Te, és a kitartásod. A pénz értéktelenné válik. Egy időben én is csak az anyagiakat figyeltem. De kimondom, -ha más nem teszi meg- szart sem ér a pénz. Lehet akár mennyi, nem fog boldoggá tenni.

Soha.

Újabb koccintás következik, amelyhez ismét föl áll a banda. A porcelánok halkan érnek egymáshoz, s válnak el egymástól. Most is egy tószt hangzik el, mint ahogy ma már sok. A pincérek hozzák a következő fogást nekünk. Megkocogtatom a mellettem ülő Niall vállát, és  jelzem hogy lelépek. Persze, csak egy cigaretta erejéig.  Föl egyenesedem az asztaltól, majd hátat fordítva a társaságnak elhagyom az étkezőt. Amint kilépek az erkélyre, rögtön utánam megérkezik Zayn is. Figyelmem egy pillanatra rajta hagyom, -míg ad egy szál cigit- majd a semmibe merengve rágyújtunk. Érzem a gyilkos füstöt mely végig szántja légcsövem, majd azt ahogy távozik a füst.

-Vége van? -kérdi társam, fejem felé fordítom. A banda jövőjéről beszél, s tudja mi a válasz. De hallani akarja. Fekete szemöldöke az égig emelkedik, míg ajkai elnyílnak ahogy a cigit ki veszi közülük. Csak pár perc, mégis óráknak tűnik. A várakozás, a gondolkodás a válasz adásra.

-Azt hiszem, igen. -mondom halkan, majd szívok még egyet a cigiből. Megtámaszkodom a korlátban, és előre meredek. A fákra, és a gyönyörű tájra. Az emlékeimre. Amelyek rám törnek.

-Akkor vége. -jelenti ki -inkább magának, mint nekem-, és felveszi ugyan azt a testhelyzetet amit én. Fejét egy pillanatra lehajtja, majd felém fordul.  Kiegyenesedik, és kezét nyújtja felém. Szemöldök s homlok ráncolva nézek a velem egykorú bajkeverőre, aki megtöri a csendet; -Jó volt együtt. - ajkamra halovány mosoly ül, és belecsapok kezébe. Vállon veregetem, s megszólalok;

-Ne hamarkodjuk ezt el.- kérdőn tekint rám. Fejemmel biccentek egyet, az út felé ahol is két fekete terepjáró közelít a ház felé. Zayn bólint, és eloltva a cigarettánkat be megyünk a szüleim házába. -Liam, váratlan vendégeink érkeztek. -jelentem be. Mindenki arca megfagy, s Emily kivételével mindenki érti amit mondok. A banda tagjai föl pattannak helyükről, egyedül az amnéziás lány marad ülve. Ahogy sejtettem.

(dal)

-Liam, Zayn ti gyertek velem. Niall te Emily-vel maradsz, és te Perrie őrködj. -adom ki a parancsot, majd kiloholok az étkezőből, át a nappaliba. Idegesen megyek a könyves szekrényhez, s veszem ki az egyik könyvet.

-Harry, ne olvasgass Louis csapata bármikor ide érhet. -nyafogja Zayn, mire mosolyogva felé fordulok. A könyvek, és a szekrény eltűnt. Pontosabban megfordult, és most egy falat látnak fegyverekkel tele. -Nem szóltam. -teszi fel kezeit védekezés kép. Leveszünk egy-egy fegyvert, és már indulunk is tovább. Újabb utasításokat kapnak tőlem, a srácok. -A cél, Emily ki mentése. -közlöm velük. Amire bólintanak, mindenki a helyére áll s várjuk Louis-t. Tudom mit akar, de nem kaphatja meg. Nem kaphatja meg Emily-t, hiszen csak most lett jobban.

Csak most kaptam vissza.

Nem engedhettem el, most már nem. Ő és én nekünk együtt kell lennünk. Szemhéjam mélyen lehunyom, lelki szemeim előtt egy vigyorgó Emily -t látok. Mély levegőt veszek, feltárom szemhéjam. Meg kell védenem Louis-tól, s mindentől ami ártalmas. Idegesen markolom a gyilkos eszközt ujjaim közt.

Emily Ross;

-Erre Emily. -mondja a szőke, égnek álló hajú férfi. Nem értem. Mi folyik itt? Végig futunk a gyönyörű lakás folyosóján és gőzöm sincs, hogy miért kell rohannunk. -Siess. -sürget, és az egyik ajtón próbál be menni. De az zárva van, így próbálkozik a következőnél.

-Várj,  hova siettünk? -kérdem kétségbeesetten. Egy pillanatra megáll, és felém fordul. Kék íriszeit az én barnáimba mélyeszti.  Arca meggyötört, és mintha tudná min megyek keresztül. Együtt-érző.

-Értelmetlen elmondanom. Ha az emlékeid vissza térnek, a kép össze áll. -közli velem, majd egy hatalmas csapódás csöndet teremt az egész házon. A kék szemű fölkapja fejét a zajra, majd magabiztosan rám néz. -Nincs sok időnk, gyere. - mintha hipnotizált volna. Egy csöpp  félelemmel követem a -jelenleg- idegen férfit. Aki sorra próbálja feltörni az ajtókat. De csak is az utolsónál jár sikerrel. Ám ekkor egy lövés hangja üti meg fülünket. Hátra fordulunk mind ketten, egy kabátos
alacsony férfit pillantunk meg a folyosó végén. Az ő kezében is fegyver, akár csak a szőke hajúéban.

Louis Tomlinson

Az előbb említett elém áll, ezzel eltakarva engem.
-Maradj mögöttem. -suttogja. Szemöldököm ráncolom. Olyan ez az egész. Mint egy rossz álom. Vagy..mint egy akció film. Mindenki kezében fegyver van. Érzem a veszélyt, még sem remegek, sírok vagy teszek bármit. Mintha moziban lennék, csak figyelem azt ami történik.

Mint egy kívül álló.

-Állj meg Niall, semmi esélyed ellenem.  -kiabálja az ismerős hang. De vajon miért ismerős? És ki a fene ez a pasas? Csöndben marad -mint kiderült- Niall.  Fejét felém fordítja, kék szemei csillognak.

-Ott a kijárat, Perrie már vár. -ennyit mond, majd elő ránt egy pisztolyt és lövöldözés veszi kezdetét. Fejemet kezemmel védem, s próbálok kijutni a házból. Futni kezdek abba az irányba, amit Niall javasolt. Egy szűk folyosóra tévedek, de mielőtt bármit tehetnék lábaim már tovább visznek. Egy ajtóval állok szemben, kezem a kilincsre siklik -s most már remegve az idegtől- kinyitom azt. A fatákolmányt kitárom. Még mielőtt bármit csinálnék, vissza pillantok a szőkeségre aki a falnál áll. Épp a fegyverét tölti újra. Arca fájdalomtól torzult. Kérdőjel bukkan föl bennem, hogy miért ilyen az arca. De hamar észre veszem a sérült lábát, amelyet valószínűleg meglőttek. Kézfejem szám elé rakom, szemeim megtelnek könnyel.

Ő kockáztatja a testi épségét, értem? 

Rohanni kezdek a sérült felé, aki épp kihajol a fal mögül s lő. Amint elérek hozzá megnézem a sebét. Amelyből csordogál a vér, s tudom komoly a baj.

-Mit keresel itt! Menj innen. -üvölti, figyelmen kívül hagyom szavait. Leveszem a vékony kardigánom, és a sebéhez kötözőm. El kell állítani a vérzést, különben abba hal bele.

-Orvosra szorulsz, most! -tájékoztatom. Gorombán erre csak egy "na ne mond"-ot motyog. Megragadom karját, és húzni kezdem az ajtó felé. De mivel ellenkezik, nem érek el sokat. Ereje

Perrie Edwards 

hatalmas enyémmel szemben. -Kérlek, nem akarom hogy meghalj. -szinte sírva ejtem ki a szavakat a számon. Sikerül két lépést tenni az ajtó felé, ahol feltűnik egy lila hajú lány; Perrie.
Gépfegyverrel a kezében, csípőre tett kézzel. Más esetben megijednék tőle, de most szükségem van  a segítségére. Felénk igyekszik, majd át veszi Niall helyét. Most ő áll a falnál, s lő míg én kivonszolom a sérült férfit. Egyik karját át dobom vállam fölött, így a súlya egy részét én cipelem. Nagy nehezen, de sikerül kijutni. Ahol egy harmadik tag vár minket. Kiugrik a fekete "Range Rover"-ből egy fekete hajú férfi, aki Niall segítségére siet.

-Szent sz@r. Ez Louis műve? -kérdi szitkozódva, miközben beülteti az autóba. Perrie futva jön ki a ház hátsó ajtaján, -ahol mi is- közben azt kiabálja, hogy siessünk. Beültetnek engem is a járműbe. Pillanatokon belül megérkezik a barna hajú Liam is, majd elindulunk.

-Várjatok! -minden szempár rám nehezül, de ez most a legkevésbé sem izgat. -Hol van Harry? -teszem föl a legfontosabb kérdést. Szívem zakatol, ha arra gondolok talán az a Louis megölte. Az autó le lassít, és ezt a pillanatot egy óriási robbanás töri meg. Mindannyian a ház felé kapjuk tekintetünket, amely felrobbant?! Állam a padlót súrolja, könnyeim szúrni kezdik szemem. S abban a pillanatban ahogy eljut a tudatomig az, hogy Harry bent volt...Könnyek áztatják el arcom. Mindenki megmerevedve ül  a helyén. De én nem bírom tovább. Ki szállok az autóból, és az égő romhalmazhoz rohanok. Nem halhat meg! Nem!

47. Az ígéret

                                      Sziasztok! Köszönöm az 50-dik feliratkozott!
                                     Remélem ez a rész is tetszik Nektek. Jó olvasást!
                                   Ha tetszett jelezz vissza. :) ♥♥♥♥♥
                   
                                                  D xoxo


Ötletek százezrei fordultak meg bennem. A fejemben csak egy mondat él, "Kápráztass el."  Fogalmam sincs mi az, amivel letudnám Őt nyűgözni. Mit tegyek, hogy újra meleg mosolyával üdvözöljön? Hogy újra megcsókoljon? Hogy minden újra a régi legyen? Ujjaimmal idegesen túrók kusza fürtjeim közé. Mit tévő legyek? Föl egyenesedem az ágyról, és a teraszra megyek. Kezeimet a korlátra helyezem, s testemmel előre dőlök. Tekintettem a messze lévő belvárosra irányul. A nyüzsgő Londonra.  A bűnözés, és a veszély városa. Akik úgy élnek mint Mi , a banda. Azok tudják mit rejtenek London sötét utcái. S tudják mi mivel jár, az életben.

Tudják milyen az élet.

Fejem megrázóm, így rakoncátlan göndör tincseim még jobban össze kuszálódnak. Fülem megcsapja az ajtó nyikorgása, amire figyelmem a szobára irányul. S ott is marad. Hosszú lábakon akad meg szemem, s egy karcsú csípőn siklik végig. És szép lassan meglesz a szemkontaktus a nővel, akibe
szerelmes vagyok. Kecsesen mozog, és csípőjét ringatja ahogy felém közeledik. Ajkamba harapok

DAL

e gyönyörű látvány végett. Nyelvem kibukik ajkaim között, s végig szántja alsó ajakam. Kiegyenesedek, mély levegőt veszek. Vékony karja derekamra csúszik lepillantok a karjára, majd oldalra, Rá. Az egyik kedvenc fekete ingem viseli.  Érzem a vágyat, mely hatalmába kerít. De türtőztettem a bennem lakozó démont, és nem engedek a csábításnak.  Elém áll, kézfejét mellkasomra rakja. Bőröm felforrósodik érintése helyén. Óvatosan végig simítja a madarakat, majd a pillangót. Ujjbegyét végig húzza a V vonalamon elhelyezett virág levelén. Kezét áthelyezi karomra, és ott is megismétli e tettét. A szívecskére nyomja mutató ujját, mintha egy festmény lennék. Úgy fürkészi minden egyes négyzet méterét testemnek. Ujja lecsúszik a hajóra, a szögekre s így tovább. Alkaromhoz érve, elkapom kézfejét s ujjainkat össze kulcsolom. Míg másik kezem a dereka köré csavarom. Mellkasa enyémnek préselődik, és semmi esélye nincs most már ellenem. Arca magabiztosságról árulkodik, de tudom ez csak a felszín. Belül ő is érzi azt amit én, érzi a szerelmünket. Azért teszi ezt velem.

Ezért őrit meg.

-Játszol az oroszlánnal? -hangom csábító, s rekedt. Pont az, amitől a nők beindulnak. Íriszeim  mélyen az övébe fúróm. Ajkai mosolyra húzódnak, s elválnak;

-Talán nem szabad? -kérdéssel válaszol a kérdésemre.

Cseles.

De nálam a csel nem elég, ahhoz hogy túl járjon az eszemen. Mellkasa folyamatosan emelkedik, és érzem amint felforr a levegő kettőnk közt. Ujjammal köröket írok le bőrén. Lassan lehajolok hozzá, s megcsókolom gyönyörű ajkait. Bejutásért könyörgök amit, nem kapok meg. Szabad kézfejét arcomra helyezi, ajkam elveszem övéről. S csak pásztázom hibátlan arcát, szemhéja feltárul. Szemei azonnal ajkamra tévednek, és a következő pillanatban ajka enyémen gördül. Nyelve erőszakosan tör utat magának számban, s hívja kalandra az én nyelvem. Csókja egy másodpercre sem marad viszonzatlan, abban a pillanatban reagálok amint ajkunk össze ér. Elengedem kezét, s mind két karom köré fonóm. Felemelem, így lábaival derekamat fogja közre. Megfordulok és neki nyomom az üveg ajtónak. Hallom ahogy háta koppan az üvegen, de tudom hogy nem fáj neki. Maximum az, amit majd este kap tőlem. Hajam tépi, amelynek hatására abba hagyom ajkai ostromlását. Zihálva vállunk el egymástól. Ujja tarkóm cirógatja. Mélyeket lélegzik, míg tartja a szemkontaktust. Leengedem a földre, s egy apró csók után elengedem.

-Készülődj, este vacsorára megyünk. -jelentem ki. Szemöldöke az égig emelkedik, de bólint beleegyezéskép s már el is hagyja az erkélyt. Majd a hálószobámat. Föl pillantok az égre. s magamban egy imát mondok el. Mindenért, a bandáért, a napért amikor elhoztuk Emily-t s a történtekért.

                                                                                    *           *            *

Ingemen begombolóm az utolsó gombot, s a tükör előtt állva bámulom magam. Bele túrók hosszú, göndör hajamba. Ajkamra halvány mosoly kerül, így a táskák szemem körül még jobban látszanak. Mosoly ráncaim is előtévednek, kezdesz öregedni Styles! ~Jegyzi meg egy belső hang  a fejemben. Huszonkét évesen már más a világ, mint tini ként. Gondolataimat egy fiatal, hosszú lábú lány zavarja meg. Cipője kopog a padlón, a lépéseinek hangot adva ezzel. A tükör segítségével tartjuk a szemkontaktust. Közvetlenül a hátam mögött áll meg. Csönd ül rajtunk, bár most a szavak nem is kellenek. Elég ha figyelünk a másikra, telepatikusan kommunikálunk. Azt hiszem, már nincsenek kimondatlan szavaink. Szembe fordulok vele, tengelyem körül megfordulok. Szemeimet végig vezettem Rajta, alaposan feltérképezem testét. Fekete magassarkút visel, fekete testhez álló ruhával. Nyakában egy vékony repcsis nyaklánc lóg, mely melle közéig ér.

-Indulhatunk? -kérdi bájosan, fejét kicsit oldalra dönti. A székről elveszem a zakóm, és a lány vállára terítem. Majd kezét megfogva vezetni kezdem kifele a lakásból. Szerencsére a taxi már elő állt. Nem kell várnunk. Az ajtót kinyitom, s előre engedem így elengedi kézfejemet. Bezárom az ajtót, és tovább haladunk  a fekete autóhoz. Mely a ház előtt parkol. Valójában nem autó, hanem limuzin vár ránk. Amit Emily meglepetten fogad. Kezét szája elé helyezi, amin csak mosolyogni tudok. Aranyos.
Kiszáll a volán mögül Liam, aki ajtót nyit a hölgynek s megvárja míg beszáll.

-Köszönöm haver. -kezet fogunk, majd én is beülök az autóba. Emily mellett foglalok helyett, aki mellett Niall ül. Velünk szemben pedig Zayn oldalán barátnője Perrie.  Egyenként kezet fogok a barátaimmal. És várom, hogy megérkezzünk a várva várt helyre. Amelyről csakis én tudom, hogy hol van. Liam is csak az általam megadott koordinátákat tudja. Senki se tudja, hol van az ahol vacsorázni fogunk. Az út gyorsan telik,   Niall vicceivel és sztorijaival. Amelyek engem is megmosolyogtatnak.  És mindenki mást is a kocsiban. A titokzatos helyre elég hamar megérkezünk, és foglaljuk el azt. Amikor mindannyian beérünk a nagy családi házba, tátott szájjal merednek rám.

-Ez még csak a társalgó. Menjünk beljebb. -invitálom őket tovább, amit bólogatva helyeselnek. Kisebb idő elteltével, amikor is már leültek és megszokták a körülményeket; megszólalok. -Tudom, fogalmatok sincs arról, hogy hol vagytok. -mély levegőt veszek s folytatom. -Az egykori Styles család házában. Azért hoztalak titeket ide, mert amikor a vér szerinti családom meghalt. Ti jöttetek helyette. -szemem szúrják az emlékek, amelyek ebben a lakásban ragadtak.

-Az új családra. -áll föl Niall, és emeli poharát. Majd követik őt a többiek, s koccintunk a családunkra. Mosolyogva, könnyes szemekkel nézzem végig a legkeményebb bandát. Nem olyanok vagyunk, mint a bűnözök. Sokkal jobbak vagyunk annál. Mi család vagyunk.  Emily mellé sétálok, s a fülébe sutyorgom: -Remélem sikerült a kápráztatás. 

46.

                                       Sziasztok! Köszönöm az 50-dik Feliratkozott!
                                    Remélem tetszik a rész. Bocsánat a késés miatt!
                                   Jó olvasást! :)

                                                    D xoxo



Figyelmem le köti az út. De nem bírom ki, hogy ne vessek egy pillantást a mellettem ülő szépségre.
Nagy szemeivel engem néz, s ajkain játékos mosoly ül. Egy pillanatig elmerülök ragyogó tekintetében, majd szemeimet az útra tapasztom. A csend, mely ránk telepszik, káprázatos. Azt hiszem, soha nem volt még velem ilyen. Ehhez hasonló, érzés. Fogalmam se volt, hogy valaki ennyire fontos lehet az életemben. A tudat, hogy már biztonságban van. Velem, itt mellettem.

DAL

 Ajkaimon egy megkönnyebbült sóhaj szalad ki. Olyan... érzés kerít hatalmába, amelyet az ember csak akkor tud érezni, ha van szíve. S csak akkor, ha szerelmes. Ha reménytelenül szerelmes.

Mint én.

Reménytelen szerelmesnek lenni olyan, mint a világ legfélelmetesebb hullámvasútja. Tele van bizonytalan kanyarokkal, s meredek lejtőkkel. De a legfontosabb s egyben a leglényegesebb dolog mindenben, azaz amikor élve s adrenalintól remegve kiszállsz a kis kocsiból. Azt hiszem, nekem már megvoltak a lejtőim s a kanyarjaim is. Most viszont, kilépek s helyre állítom magam. Emily-ért, és mindenkiért.

-Hova megyünk? -gondolataim közül egy finom, halk hang zökkent ki. Mosolyogva fordítom fejem a lány felé. Tekintettünk össze akad egy pillanatra, de én gyorsan vissza vezettem figyelmem az útra. Hogy még véletlenül se történjen semmi baj.

-Hozzám. -válaszolom, röviden. Ujjaimmal a kormányon dobolok, míg ajkaimon hangok szöknek ki. Mire észbe kapok, már csak azt veszem észre; hogy énekelek. Nevetve fejezem be a dalt, amelyet a rádió halk dallamai kísérnek. Taps s nevetés tölti meg az autót. Leállítom a motort, ugyan is haza értünk. A kulcsot elfordítom, s hátra dőlök. Fejem a lány irányába fordítom. Még mindig tapsol. Szemei csillognak, ahogy rám néz.

-Erre nem számítottam Harold. -vallja be. Arcáról csak a döbbenetet lehet leolvasni. Ajkaimon széles vigyor játszik.

-Harry. -javítom ki. -A nevem, Harry. -egészítem ki, majd kiszállok az autóból. Átkocogok az Ő oldalára, s ajtót nyitok. Kezem nyújtom segítség kép, amelyet elfogad.

-A Harold, nekem jobban tetszik. -mondja büszkén és elindul a ház ajtaja felé. Lefagyva figyelem lépéseit, amelyeket megtesz. Ajkamba harapok, és a kocsim ajtaját becsapva utána megyek. Az ajtó előtt áll, tekintette a házat pásztázza. -Itt lakunk? -kérdi, szemeit lenem véve az ingatlanról. Kitárom az ajtót teljesen , s megszólalok.

-Igen, ez a mi lakásunk Emily. -válaszolom, s követem Őt a házba. Kezét végig húzza a falon, s mindent megvizsgál. Halkan csukóm be a fa tákolmányt magam mögött. -Emlékszel? -teszem fel kérdésem lassan, de biztosan közelebb lépek hozzá. A nappali szélén áll, karom derekára csúszik míg mellette termek. Fejét ingatja, szembe fordul velem.

-Nem emlékszem semmire Harold. -szemem forgatom a 'nevemre'. Majd folytatja, -Csak arra, hogy...kiabálok. És onnantól sötét minden. Sajnálom, ha tudom kéne valamit és nem tudok Harold. -hangja szomorúan cseng. S még az  sem tud zavarni, hogy nem úgy szólít ahogyan eddig.  Boldogságom egy pillanatra eltűnik, amint eszembe jut a tény; hogy minden az én hibám. -Hogy jöttünk össze? -kérdése megmosolyogtat. Lepillantok az alacsony termetű lányra, ki hatalmas barna szemeivel pásztáz.

-Ez egy...igazán bonyolult történet. És elég hosszú is. -mondom remélve azt, hogy annyiban hagyja a témát. De nem. Kérdésekkel bombáz, amelyeket alig tudom felfogni. Olyan sok kérdése van hozzám. S mindegyikre lenne egy válaszom. A dilemma az, hogy bele keverjem e Őt megint a dolgaimba? Vagy, hagyjam ki belőlük? Hisz a múltam sötétebb az éjszakánál. A dolgok másik fele, viszont neki csak részleges az amnéziája. Bármikor eszébe juthat a keserűen édes múlt.

-Hahó, Harold? -kezét lendíti orrom előtt. Ami vissza ráncigál a valóságba, pislogok egyet s bambulásom abba marad.

-Mit szeretnél tudni? -kérdem mosolyogva.

-Mindent. -válaszolja nemes egyszerűséggel. A kannapéhoz invitálom, s helyet foglalunk a bőr bútoron. Egymás mellett, egymással szembe fordulva. Térdemre helyezem bokámat, testemmel a lány felé fordulok.

-Mielőtt belekezdek meg kell ígérned, hogy ...nem ijedsz meg, és nem fogsz kiabálni sem mást csinálni. - figyelmeztettem. Tekintettem mélyen az övébe fúróm. Íriszei csillognak a kíváncsiságtól, attól, hogy megtudják a szörnyű múltat. Bólint egyet, beleegyezés kép s én már kezdem is.

-Minden ott kezdődött...Amikor elraboltalak. A szüleid egy árvaházba küldtek téged, s évekig nem kerestek. Ám, amikor apád adósságba került a bandával.A One Direction-al, akkor az ősöd téged 'adott' úgy mond, fizetségül. És, mivel máshogy nem sikerült kihozni téged...Elraboltunk. -ajkáról a mosoly lefagy, pont ahogyan a rózsa elhervad. Arca meglepett, sőt több annál. De folytatom, e történetet. -Bele keveredtél pár bonyolult ügybe, és...egy rossz napon az ellenségem Louis Tomlinson meglőtt. Itt. -ujjamat finoman végig húzóm a vállövén, ahol a heg maradt. Tekintette követi ujjam, s megnézi ott van e a nyoma, az emléknek. "o" alakot formál ajka, mikor is észre veszi a sebet. -De, mindent túléltünk. És az együtt töltött idő, össze hozott minket. -ujjaimat össze kulcsolom övével.

Mondandóm végére érve, elakadt a szava. Szemében látom, hogy kérdések százai fordulnak meg csinos kis fejében. S örömmel várom, hogy feltegye őket. Csak hogy halljam a gyönyörű hangját.

-Hát...ez nekem túl sok. -vallja be. Amit teljesen megértek, én se lennék másképp az ő helyében. Elhúzza kezét az enyémtől, és föl áll. -Te...te elmebeteg vagy. -szemöldök ráncolva meredek Emily-re, akinek reakciója elszomorít.

-Emily, -állok vele szembe, -amit mondtam mind igaz. És minden megtörtént. Kislány, miért találnék ki bármit is? Mi hasznom van nekem abból? -kétségbe esetten próbálom őt lenyugtatni, de kevés sikert érek el.

-Azt próbálod bemesélni nekem, hogy árva vagyok, elraboltál, és bele kevertél a rossz ügyeidbe. Ráadásul az a Tomlinson gyerek az ellenséged aki, bántott és...állítólag szerelmesek vagyunk egymásba? Már megbocsájts, de ez elég hihetetlen. -karjait össze fonja mellkasa előtt, próbál érvelni ellenem. A gond az, hogy nekem van igazam. S amikor az emlékei vissza térnek, ezt ő bánni fogja. Bánni fogja, hogy nem hit nekem.

-Hihetetlen, de igaz. -jelentem ki. -És, ha nem mondanék igazat. Akkor nem tudnék a hegedről, sem rólad semmit. -közel állok hozzá, szinte centik se maradnak kettőnk közt. -És ha nem ismernélek, tudnám hogy már tisztátalan vagy? -ajkaim mocskos vigyorra húzódnak. Meglök a mellkasomnál fogva, mire én karjait elkapom s magamhoz húzóm. -Mit tegyek, hogy higgy nekem? -suttogom a fülébe a kérdést. Amire csak annyit mond;

-Kápráztass el. -hatalmas barna szemeivel néz föl  rám. Olyan ártatlanul, mégis annyira vadul. Megőrjít, s megszelídít egyszerre. Agyam pörögni kezd az ötleteken, amelyeknek témája "Emily el kápráztatása. ".

45. Ismeretlen Ismerős

                                 Eyo x.x Mindenek előtt köszönöm a kommenteket,
                              az új feliratkozókat, és a több mint 50,000 megtekintést!!!
                         Remélem tetszeni fog a rész. Jó olvasást Bananasok! ♥♥♥♥

                                          D xoxo




Reggel az ébresztőm zajára ébredek. Amit hamar le kapcsolok, -szerencsére. Szemhéjam felnyitom
s a plafonra meredve gondolkodom. Két és fél hónapja van ott. Ott a kórterem falai közt. Vajon, ha
felébredne megbocsájtana? Ha újra láthatna, rám nézne? Megérintene, ha lehetősége lenne rá?

A karjaimba omlana, vagy üvöltene? Mit tenne? Boldog lenne, esetleg szomorú? Fel kellek az ágyból, majd felvéve a melegítőmet elhagyom a lakást. Az útra lépve kocogni kezdek, egészen az egyik közeli parkba. A gondolatok csak úgy cikáznak bennem. S mind egyetlen egy személyre összpontosít. Emily-re. Fel kell ébrednie! Nem hagyhat engem egyedül. Túl sokáig voltam már úgy,és ő is. Elmémben él a tegnap előtti kép, amikor is ott jártam. Csak feküdt, és lélegzet. De nem mozdult, vagy beszélt. Csak volt. A gépek beszéltek helyette. Pityegtek hol gyorsan, hol lassan. Szemhéjam lehunyom egy pillanatra, amikor is megállok. Képek jelennek meg előttem Róla. Az együtt töltött napjainkról, rólunk. Mindenről amin át mentünk. Kifújom magam, majd helyet foglalok az egyik padon. Amely szintpatikus nekem.  Tekintettem feltérképezi a körülöttem lévő parkot, az embereket, az itteni életet. Ezek az emberek olyan boldogok, s békések. Átlagosak. Tiszta élettel rendelkeznek, nem úgy mint én. Mint a banda. Mint, mi. Hangos sóhaj hagyja el ajkaim, amikor is telefonom csörgése megzavarja gondolatomat. Előhalászom a készüléket, s fogadom Liam hívását. Fülemhez emelem a készüléket, majd megszólalok mély, rekedt hangomon;

-Mondjad. -unottan ejtem ki a szót. Lábfejemet kezdem figyelni, és a mellette lévő kavicsot. Amibe finoman bele rúgok.

-Haver, hihetetlen hírem van. -közli. Hangja izgatottságtól zeng a fülembe, előre dőlök. Könyökeimmel térdeimen támaszkodom meg.  Szemöldök ráncolva meredek a messzi távolba.

-Mi? -térek rá azonnal a tárgyra. Biztosan fontos, és nagy dolog ha Liam izgatott. Felkeltette az érdeklődésem. Kuncogást hallok a túl oldalról, ami összezavar. -Liam? -szólítom meg.

-Ja, ja vagyok. Figyelj, öltözz föl és gyere át. Igyekezz! -evvel bontja a vonalat, én pedig csak döbbenten meredek a képernyőre. Mi. A. Sz@r. Volt. Ez?

Lehet, hogy Emily-vel kapcsolatos? Talán, felébredt? Felébredt, s látni akar?

Gondolataim szárnyra kapnak, s csak úgy pörögnek a kérdések bennem. Amint arra gondolok, hogy él...Boldogabb leszek, jó érzés önt el. Lábaimat szedve, loholok vissza a lakásomba. S amint beérek le vettem cipőmet majd a többi felesleges ruha darabot. Felsprintelek a lépcsőfokokon, egyenesen a hálószobámba. A szekrény előtt állok, valami elfogadható ruhát keresve. Döntésem egy fekete szűk farmerre, egy mintás inge s egy fekete zakóra esik. Amint a megfelelő ruha darabok kerülnek föl rám, magamra öntöm a parfümöm egy részét s útnak indulok. Kulcsi kulcs a kezemben, telefon a zsebemben. A házam gyorsan zárom be, és a kocsimhoz érve szinte már vicsorgok a boldogságtól. Mi lesz  ha meglát? Vagy, ha én meg látom Őt? A gyönyörű arcát, s az azt keretező hosszú barna haját. A mosolya, ha rám mosolyog elalélok.  Azok a nagy arany barna szemek, megspékelve egy kis zölddel. Gyönyörűek. Kézfejeim a kormány kerékre csúsztatom.  Izzad a tenyerem érzem, hogy jó dolog van készülőben. Emily jól van. Tudom. Mosolyogva kanyarodok ki az út testre, majd taposok bele a gázba. Mielőtt Liam-hez mennék, be ugrok az egyik virág boltba vörös rózsáért. Ez a kis kitérő hamar lezajlik, s máris az úti célom felé haladok.

Liam már a kapuban vár, az autójának dőlve. Öltönyt visel, bakanccsal.

Hű de elegáns.

Vajon miért öltözött ki? Leállítom a motort, s vigyorogva mint a vad alma kiszállok járművemből. Oda sétálok legjobb haveromhoz, és egy ölelés keretében üdvözöljük egymást.

-Mi ez a jókedv Styles? -kérdi mosolyogva, boldogan. Viszonozom ezt a mosolyt, s fej ingatással válaszolok. Kuncogni kezd, majd ismét megszólal; -Remek hírem van számodra! -kézfejét a vállamra teszi, komollyá vállunk. Barna íriszeibe meredek, és várom, hogy megerősítse gondolataimat. -Felébredt. -szívem ki hagy egy ütemet, ajkam széle a végtelenségig húzódik. Smaragdzöld íriszeimen keresztül homályosan látok. Könnyezek. Liam hátba vereget, biztatásul. -Most már minden rendben van, kölyök. -küldök felé egy ezer wattos mosolyt, majd lábaimmal az autómhoz gyalogolok. Beülök a volán mögé, beindítom a Range Roverem  s elhajtok. Liam mögöttem jön, egész végig. A rádióból, Ed Sheeran 'Kiss Me' című száma szól, amely csak még jobban boldogít engem. Az anyóson lévő csokorra vetek egy gyors, mégis törékeny pillantást.

Biztosan örülni fog neki. Biztosan! 

A szívem egyre gyorsabban, s gyorsabban ver ahogy megérkezek a kórházhoz. Leállítva a motort,

Emily Ross

mély levegőt veszek. Hangosan fújom ki bent tartott levegőmet. Felébredt! Újra velem lehet, minden tökéletes lesz. Új életet kezdhetek vele, most már nincsenek titkok. Se hazugságok, se semmi ami a kettőnk útjába állhat. Ábrándozásomból egy kopogás rángat ki. Oldalra nézek, ahol is Liam áll -az ajtón kívül.
Mély lélegzetet veszek, s kiszállok a kocsimból. Ujjaim közt a csokrot szorongatom, miközben a kórház belsejébe haladunk. Lépésről-lépésre egyre közelebb kerülök ahhoz a teremhez. Nyelek egyet. A teremhez, ahova berakták 2 és fél hónapja. Lassacskán elérjük a 222-es kórtermet, ahonnan hangos nevetés, s kacaj hallatszik. Megállok az ajtó előtt két méterre. Szedd össze magad Harry! Itt a cél, két méterre. Gyerünk! Ideges sóhaj hagyja el kiéhezett ajkaim, majd elindulok. Lábfejem át billen a küszöb fölött, minden szempár rám szegeződik. Zayn-é, Perrie-é, Liam-é és...Az övé. Halvány mosolyra húzom ajkaim, és közelebb merészkedem az ágyban ülő lányhoz. Ki csak mered rám, mint egy idegenre. Elérve az ágyát, kezébe adom a vörös csokrot, s egy lágy csókot lehelek orcájára. Meglepődve veszem észre, hogy nem viszonozza. Elhajolok tőle, s a szemébe meredve várom a reakcióját.

- Köszönöm.De te ki vagy? -teszi fel legelső kérdését, amelytől az állam a padlót súrolja. Mi? Tekintettem végig siklik a "tömegen", akik szint úgy ledöbbenve figyelik a dolgokat.

-Nem emlékszel rám? -le hajolok, hogy egy magasságban legyek vele. Tartja a szemkontaktust, jó kedvemet hamar átváltja az idegesség. Nem tudja, hogy ki vagyok! Az isten szerelmére, miért nem? Erősen koncentrál az arcomra, majd ajkai elválnak;

-Harold? -kérdi, mire a fejem lehajtom. Lényegében eltalálta, de nem ez a nevem.

-Harry. -javítom ki. Leülök mellé az ágyra, majd fejemmel biccentek egyet az ajtó felé. A banda, ki ballag a helységből kettesben hagyva ezzel minket. Sóhajtva fordítom vissza kobakom, a lány felé. Karjai közt tartja a rózsákat, miközben figyelmét nekem szenteli. Hosszú haja vállára omlik, míg a köpenye gyűrötten takarja testét. Ujjperceit birizgálja, ideges.  -Mond, kicsim tényleg nem emlékszel rám? -fejem kicsit megdöntöm, míg ujjbegyem arcára simul. -A szerelmünkre? -össze kulcsolom ujjainkat, miután kézfejem elemelem arcától. Nagyra nyitja szemeit szavaimra, ami igencsak meg mosolyogtat. Ezt a nagyszerű pillanatot egy kopogás, majd egy ajtó nyitás töri meg. Az orvos belép köreinkbe, és beszélni kezd.

-Á Mr, -kezdi, de tekintettem inkább Emily-nek szentelem. -gondolom tapasztalta, hogy a hölgy nem teljesen emlékszik magára. Illetve másra. Ezt ,a részleges emlékezet  kiesés okozza. -ad magyarázatot a fel nem tett kérdéseimre.

-Kösz. -köpöm ki a szót, majd újra a lányhoz fordulok. Részleges, tehát...tudnia kell, hogy ki vagyok. És tudja is. Kisebb idő elteltével a doki távozik, én pedig megkönnyebbülök. Ha még egy percet itt lett volna, megvertem volna.

-Harold. -szólít meg a lány mosolyogva, majd folytatja; -Miért kaptam? -tekintette a rózsákra vándorol, aranyossága mosolygásra késztet, és nyugalomra. Olyan ártatlan az arca, a lénye.

-Mert...boldoggá teszel. -válaszolom, habozás nélkül.

44. Baleset

Sziasztok! Utolsó részek következnek... :/ 

 Hiszen lassan befejeződik a történet, azaz a Fucking Life.

 Hálás köszönet a több mint 48,000 megtekintésért! 

(Ééés a kommikért! ) Jó olvasást! Ha tetszett a rész, tudod 

 mit kell tenned. Komizni, feliratkozni, és esetleg csatlakozni 

a csoporthoz! Jó Olvasást! :) 

                                                       D xoxo

Dal



" -Akkor is elmegyek...- "

Ridegen tekintek a Borzas hajú férfira. Rózsaszín telt ajkait egy vonallá préseli, gyönyörű smaragdzöld íriszei sötétté válnak. Még mielőtt elsírnám magam elfordítom a fejem az ellenkező

irányba. Remegő ajkaimon a levegőt mélyen szívom be, s ingatag lábaimon elindulok a lépcsőhöz. Hallom lépteit mögülem, ahogyan ideges hangját is, mely nevemet kiáltja. Hosszan hunyom le szemhéjam, próbálom kizárni Őt, a tényeket a világot. El akarok felejteni mindent, mindent. Hogy miért? Mert nem tudom elhinni, hogy ezt tette velem. Az agyam nem képes felfogni a történteket. Az események olyan sűrűek, s gyorsak. A napjaim szinte össze folytak, és nem tudom sehogy se szét szedni őket. Előttem van a kép, amikor felkeltem a szobájában. Ahogy sétáltam le a -most már- ismerős lépcsőn, és az amikor szembe találtam magam vele. A verseny, az idegesítő barátai akik mára már talán az én barátaimmá váltak. Aztán az a trófeás dolog, és ott van Harry véres pólója is. Mi történhetett vele? Mit titkolhat? Miért nem kérdeztem még meg tőle, hogy miért volt olyan? Miért nem kapok válaszokat?! Lux, a keresztlánya. Harry oka arra, hogy itt maradjak. Miközben Ő remekül bánik Vele.

-Emily! -rekedt hangja üti meg fülemet, amivel nem törődöm. De a képek csak peregnek s peregnek előttem. 

A furcsa viselkedése, az agressziója. Az nap este, amikor elájult a kábítószer miatt. Istenem miért gondolok ezekre? Mi történik? Látom magamat, ahogyan tárcsázom Liam számát. Hogy mielőbb segítséget tudjak hívni, Neki. A közelebb kerülés hozzá.. Hozzá s a szerelemhez. Annyi mindent tett már velem. Oly' sok kalandot éltünk át együtt. S az idő múlásával úgy érzem, a lelkünk össze forrt. Mert Ő is ugyan olyan elveszett lélek, mint én. Talán elveszettebb. A szülei haláláról sem beszéltem még vele, annyi kimondatlan szó van még. Amiket ki kellett volna mondanunk hangosan, egymásnak.
De mi nem tettük meg, ezért is került oda a kapcsolatunk ahol most van. A kimondatlan szavak felemésztenek minket belülről. Minket s a kapcsolatunkat... Az egyensúlyom elvesztem, a korlátot elengedem s hamar a földszinten találom magam. A testem több helyen is megütöm, s érzem valami nincs rendben.

-Emily! -üvölti a hang, fejem koppan a hideg járólapon. A ház mintha a feje tetején állna, minden fejjel lefelé van.  Torkom mélyéről egy halk szisszenés szakad fel, s mielőtt gondolkodhatnék a világ elsötétül. 

                                                                                *           *           *
A látásom homályos ,miközben fél méterenként a lámpa fénye tölti ki látóidegeimet. A fejem jobba-balra forgatom. Fehér köpenyes emberkéket fedezzek fel testem körül. Hol vagyok? Kik ezek? Mit csinálhatnak? ~Vetődnek fel bennem a kérdések, ám ekkor minden emlékem vissza tér. A veszekedés, a lépcső, a baleset. Amit csakis magamnak köszönhetek, mert egy két ballábas nő vagyok. Lassan egy szoba szerűségbe tolnak hordágyon (?) az orvosok. S meghallom az ő hangját is ahogy nevem kiabálja.

-Mi baja van!? -ez az utolsó szó amit az ajkaiból hallok. Mély, reszelős husky hangját elmém elraktározza -s meg tartja magának örökre.  Fejem gyengén oldalra fordítom, hogy még egyszer láthassam gyönyörű arcát. Halványan Rá mosolygok, kétségbe esett arcára. Smaragdzöld szemei könnybe lábadnak, testem láttán. S már csak egy végső sípolást hallok, ami talán azt jelenti vége...
                              
                  
Liam Payne;

-Harry, elég! -szólok rá erélyesen, az említett személyre. Aki épp a főorvost fojtogatja, Zayn és én is Harry-t próbáljuk leállítani. Megjegyzem kevés sikerrel. Miután megtudta, hogy Emily komába esett...Kikészült. Szemeiben harag gyúlt s a doktort okolta. -Harry b@zdmeg! -szitkozódom, majd megragadom a felkarját és megrántom. Ennek következtében, teste elmozdul s elengedi a férfit. Harryt tisztes távolságba viszem, majd szembe fordulok vele. -Normális vagy?! Mi a szar, Harry? -üvöltöm, mire a tömeg -kik körénk gyűltek- ránk emeli a tekintetét. A levegőt mindketten gyorsan vesszük, az előbb történt események miatt. Mintha a falnak beszélnék, Harry csakis az orvosra koncentrál. Vérben forgó szemekkel mered a köpenyesre, akit Zayn tart. Nem kellett volna sok, hogy kinyírja.

-Hagyta, hogy megtörténjen. -egyenesedik ki, mély levegőt vesz. Megtörli véres ajkát, -Hagyta, hogy komába essen. -közelebb lép, most már a doktorral szemtől szemben áll -Hagytad, hogy ott maradjon. Te szemétláda. -sziszegi fogai mögül, majd egy bal horog. A pasi a földre esik, mint egy ledobott krumplis zsák. Harry lenéző pillantással illeti, majd elhagyja a társaságot. S a kórházat. Mielőtt észbe kapnék máris Harry után loholok. Lépteimmel gyorsan szelem a hosszabbnál hosszabb folyósokat. Majd, amikor elérek a kijárathoz a lengő ajtót szó szerint ki lököm azt a két tenyeremmel. Barna tekintettem azonnal a Göndört keresi, ki az aszfalton ül s zokog ?! A levegőt mélyen szívom be,  s melléje sétálok. Helyet foglalok közvetlen mellette, és felteszem a legelső kérdésem.

-Mi történt Harry? -hangom halk. A kórház előtt ülünk, s magunk elé meredünk. Letörli utolsó könnyeit, fejét felém fordítja. Könnybe lábadt íriszei véresek, fájdalomtól csillognak.

-Emily...  Tudja Liam. -hangja elcsuklik, szemeim a kétszeresükre nőnek- Tudja, hogy a-a szülei élnek. Itt kezdődött minden...- arcát tenyereibe temeti, teste előre esik kicsit. Sóhajtva teszem kézfejem hátára, melyet párszor megpaskolok. -Veszekedtünk, és ... -fel emeli kobakját, - leesett a lépcsőn. -ez a vég szava. Legalábbis azt hittem, egészen addig amíg ajkai el nem nyílnak; -Fogalmam sincs, hogy mit csinálok ha Emily ... Nem éli túl, de akkor...Végzek a doki családjával Liam. Erre mérget vehetsz. -fenyegetőzésére szemöldök ráncolással válaszolok. Kicsit mérlegelem a dolgokat, de lényegében Harry viselkedése természetes. Én  se vélekednék máshogy, mint Ő. Felegyenesedek, és felhúzom a földről. Egy ölelésben részesítem, a Kölyköt ki úgy tűnik felnőtt. A Kölyköt akit én megismertem, eltűnt. De helyette egy jobb ember lett belőle. Nos, köszönöm Emily!



                                Pár Héttel Később


Egy vörös rózsa csokrot szorongatok ujjaim közt, míg hosszú lábaimmal a folyosót szelem. Smaragdzöld íriszeimmel a 222-es számú kórtermet keresem, amelyben az imádott szerelmem Emily fekszik. A Baleset óta, rádöbbentem arra, hogy Ő volt a legfontosabb az életemben.  S hogy, a hazugságnak hatalmas ára van. Ezért is vagyok ma itt, hogy mindent elmeséljek neki. Még akkor is, ha Ő nem fog megszólalni. Mivel még mindig kómában van. Kézfejem a megfelelő kórterem ajtajának kilincsére fektettem, a fém darabot lassan nyomom le. Belépek a fehér s kék színű helységbe, melyben már két hónapja fekszik a lány, akit szeretek.  Az ajtót becsukom magam mögött, majd az ágyhoz sétálok. A csokrot az éjjeli szekrényre helyezem a többi csokor mellé, amiket már korábban hoztam be. Miután elhelyezem az újabb csokrot, leülök az ágya mellé. Kisméretű ujjait enyéim közé veszem, lágy csókot nyomok kézfejére s össze kulcsolom ujjainkat.

-Annyi mindent nem mondtam el neked. Most már bánom, -nyelek egyet- bánok mindent Emily. Nem ott találtalak ahol mondtam, hanem elraboltalak. Mert te a feladatom voltál. A verseny  s minden már csak úgy történt, az apád tartozása miatt kerültél hozzám. És ha már őszinte  vagyok Lux..Szóval csak nálam nyaralt. Ő volt a csalim. De bébi esküszöm, nem volt tervbe véve a szerelem. De. -elakadnak szavaim, s könnyeim ismét rám törnek- Megtörtént, beléd estem. Úgy hogy nagyon szépen kérlek, kapj el! Kapj el mert beléd bolondultam Emily, kellesz. Könyörgöm, -zokogok. - A banda csak zálogba akart, de én...többre vágytam. S te, te...Megmutattad, hogy hogyan kell egyedül lenni. Megtanítottál újra szeretni. Kislány, olyan sokat adtál nekem. Ébredj fel, hogy vissza adhassam neked mindazt amit adtál. -mély levegőt véve fölegyenesedek. S mesélni kezdek a mai napomról. Szokásom lett, hogy Emily-vel mindent megosztok. És ez ma sincs másképp. És ez addig így lesz amíg fel nem ébred. Bár az idő sürget, de én várok rá. Rá és a szerelmére.