Nagyon remélem hogy tetszeni fog nektek, és hogy
hagytok magatok után nyomot. Minden Olvasónak Jó Olvasást!
D xoxo
Emily Ross;
Az éjszaka különösen jól telt, a történek után. A "balesetem"-et követte egy műtét, furcsa volt. Ott feküdni, és reménykedni abban; hogy nem halok meg. Sok minden megfordult akkor ott a fejemben. Például; hogy elveszíthetem Őt. A zavaros, aggereszív szívtiprót. Tudom, sokat ártott. De, annál többet tett értem. Sok mindent adott nekem. Befogadott, -pedig idegen voltam. Bemutatott a barátainak, és valamilyen szinten az Én barátaimmá is váltak. Bár Perrie nem igazán kedvelt, de a jég megtört. Pont mint mindenki mással. A lakásában élhettem, Vele. Vásárolt nekem, kiállt értem.
Harcolt értem...
És éppen ezért tudom Őt oly' annyira szeretni. Vagyis, ezért is. A gyönyörű mosolyáért, a smaragd zöld szemekért. A játékosabb feléért. Mert tudom, neki is van egy olyan oldala, amit eddig csak én láthattam. Csak előttem fedte fel, s ez az ami igazán megfogott benne. Az igazi Harry. Meg akartam ismerni azt aki Ő. Az igazi Harry Styles-t szerettem volna megismerni. A többi ember csak az; erőszakos, banda tagot látja. Mert Ő nem mutat meg többet. Csak is annyit, amennyitől az emberek félni kezdenek. Különlegesnek érzem magam, amiért Én ismerem az igazi Harry Styles-t. Mosolyogva nyitom ki szemeimet, de a mosoly eltűnik. Amikor is hűlt helyét találom a göndör hercegnek. Megdörzsölöm szemeimet, majd felülök az ágyban. Ám felszisszenek, a vállamban lévő éles szúrás alább hagy. Kezemmel a területet simogatom, hogy enyhüljön a fájdalom. Kis idő elteltével észre veszem a virágcsokrot, és a rajta ágaskodó levelet. Reménykedve a
levélért nyúlók. "Emily" van firkantva, a közepére. Óvatosan feltépem a borítékot, s kicsúsztatom a
 |
| Harry Styles |
"Ne ijedj meg. Nem sokára ismét ölelő karjaim közt lehetsz, Drága.
Csókol Harry"
Piruló arccal vissza rakom a levelet a borítékba, majd a virág mellé helyezem. Egy újabb ismeretlen oldala Harry-nek. Egyáltalán volt olyan nő az életében, akinek mást is vet óvszeren kívül? Mert őszintén szólva nem tudom elképzelni Harry-t, mint romantikus barát. Aki tervezgeti a randikat, hogy lenyűgözze szerető barátnőjét.
Ahogy csokorral áll egy kapu előtt, és várja hogy a lány ajtót nyisson. Vicces. Mert soha se tenne ennyit egy nőért sem. Hiszen minek? Ha az összes nőnemű lény a földön, a lába előtt hever? Habár Harry "kicsit" tetovált, és félelmetes azért a nők ragadnak rá. Akárhova megy megbámulják. Hozzá teszem -van mit.
-Nagyon szeret a barátod. -mondja egy női hang. Ezzel kiszakítva engem a kis világomból, ahol csak Harry és Én vagyunk. Fejem az ápolónő felé fordítom, kérdőn nézzek rá. Mondott egyáltalán valamit?
-Tessék? -teszem fel a kérdést. Nem hallottam az előzőt, ezért kényelmetlenül érzem magam. Hogy tudok csak magamra figyelni?! És így elkalandozni? A nő közelebb jön hozzám, majd elismétli előző mondatát;
-A barátod, nagyon szeret. -jegyzi meg halkan. Érzem ahogyan arc színem kezd átváltani, fehérről pirosra. S lassan olyan leszek, mint egy érett paradicsom a kertben. Mosoly kúszik ajkaimra, és lehetetlenség lenne elrejteni -egy ilyen mondat után.
-Uhm..Köszönöm. -szólalok meg késve, nem tudom mit mondhatnék. Erre nagyon -szerintem- semmit se lehet mondani. A nőre pillantok aki éppen kuncog, valószínűleg rajtam.
-Nincs mit. Csak ez az észrevételem. -elfordul, és ismét a munkájával foglalkozik. Be veti az én ágyam melletti fekvőhelyt. Nézem egy ideig, ahogyan rendet rak. Legszívesebben segítenék, de nem tehetem.
-Észrevételed? -tegezem le. Törökülésbe tornázom magam, újra felém fordul. Eltűr egy tincset a hajából, és közelebb jön.
-Igen, tegnap nagyon ideges lehetett, miattad. -meséli, csillogó szemekkel hallgatom- Aggódott érted. És, egész este bent volt nálad. Ráadásul a csokor. -áradozza. Pirulva hallgatom a kis "mesét". Nagyon tetszik, hogy mások szerelmes pár ként tekintenek ránk. Pedig valójában, mi nem alkotunk egy párt.
A mosoly szám-űzetik ajkaimról, s helyét az üresség veszi át. Lehetséges, hogy ez butaság. De, akkor sem vagyunk; barát és barátnő. Csak...Nem tudom, barátság extrákkal? Észre se veszem, hogy amint ezen kezdek el gondolkodni könnyek gyűlnek a szememben. Miért fáj ez nekem ennyire?
-Emily! -sikítja egy gyermek hang. Fejem a hang irányába fordítom, szemeim kikerekednek. Ajkaimra hatalmas mosoly húzódik, amint megpillantom Lux-t Harry karjaiban.
-Lux! Te-jó-ég. -mondom, ahogy karjaim közt foghatom az apró teremtményt. Kis karjai nyakamat fogják közre, míg én kicsiny testét ölelem. Az ápolónő elhagyja a kórtermet egy hatalmas mosollyal az arcán. -Olyan régen találkoztunk. -tudom csak pár napja, de az sok. Főleg egy négyéves gyereknek, na meg nekem is. Egy szóval; örülök hogy újra láthatom a csöppséget.
-Lux, ne fojtsd meg Emily-t. -lép hozzánk a Göndör. Lux le ül elém, tekintette engem fürkész. Figyelmem elveszem egy kicsit az előttem lévő kislányról, és keresztapjához fordulok. Lehajol hozzám, s csókot lehel ajkaimra. Ujjaimmal hajába túrok, s közelebb vonom magamhoz. -Fúj! -szakít félbe minket Lux ellenvetése. Mindketten nevetünk a kicsi megjegyzésén. Szemeimet, ismételten az "ünnep rontóra" terelem.
-Nem sokára te is ezt fogod csinálni. -felelem gúnyosan, nevetve. Amit Lux nem tud hova tenni. Ha nagyobb lesz, megérti majd. Megérti, hogy milyen az ha van melletted valaki. Valaki aki vigyázz rád.
-Soha, senki nem mehet a keresztlányom közelébe. -ül le Harry az említett személy mögé. Az ölébe húzza az ártatlan cukiságot. Tetovált karjait védelmezően fonja Lux köré, ajkait a feje búbjára nyomja. Apró puszit ad neki, amitől mosolyognom kell. Olyan aranyos e gesztusa. Kezeim az ölembe pihentettem, a gondolataim rólunk kezdenek el pörögni. Az életkedvem csökken ez miatt az apró, mégis fájó dolog végett. Miért nem akarja hogy a barátnője legyek? Talán, nem vagyok elég jó hozzá? Erről lenne szó? Hogy, mi ketten nem vagyunk egy szinten? Egy sós könnycsepp gördül le arcomon, de még mielőtt letörölhetném Harry ujjai megteszik. Ujjai állam alá tévednek, s lassan felemelik azt. Ujjbegyei megcirógatják állkapcsom, közben megszólal;
-Minden rendben? -kérdi halkan, aprót bólintok válaszom jeléül. Nem bírom állni tekintetét, ezért elfordítom fejem az ajtó irányába. Hátha jön valaki aki meg ment, aki félbe szakítja Harry kutakodását érzelmeim iránt. -Emily? -szólít, óvatosan felé fordítom fejem. Megbillenti fejét, így haja össze kócolódik feje tetején. Előhalássza telefonját a zsebéből és feloldja azt, majd a kislány kezébe adja azt. Szemei fel csillannak a készülök láttán, nyomkodni kezdi. Feltérképezi a telefon minden egyes miniméterét. Harry elengedi a gyermeket, s hagyja hogy a mobilja lekösse figyelmét. Míg Ő elszökik mögüle, talpra áll. Lábai felém hozzák, előttem áll meg. Keze enyémért nyúl, s elkapja azt. Leül elém, szabad kezével hajamat birizgálja. -Nem szerettem ha titkolózol. -nyomja ajkait kézfejemre. Az érintett terület bizseregni kezd, s bensőm is bele remeg érintésébe.
-Nem titkolózom. -jelentem ki. Nincs itt szó titkokról, csak egy.. egy fajta üres érzésről lenne szó -ha észre venné. -Semmi gond nincs Harry. -szabad kézfejem arcára simítom. Néhányszor megsimítom hibátlan arcát.
-Kérlek Emily, -suttogja a szavakat, -ne hazudj. Nekem soha. - csókot hint kézfejemre, majd ujjaimra egyesével. -Nos, -szólal meg a középső ujjamnál, -beavatnál szépségem?- sóhajtva elhúzóm kézfejem szájától. Nem akarok önző lenni, és semmi ehhez hasonló. Csak...Csak az övé akarok lenni.
-Nincs mibe beavatnom. -motyogom. Tudom, hisztis vagyok. De fáj, fáj a tudat hogy nem szeretne többet. Nem akar többet extráknál. Valószínűleg soha nem is vágyott többre. -Emily. -Harry rekedt hangja zökkent ki a szánalmas gondolataimból. Felemelem kobakom, majd ránézzek. Most kezd elegem lenni belőle.
-Csak bánt hogy nem vagyunk együtt! -vallom be. Az előttem lévő férfi szemei tágra nyílnak, majd össze szűkülnek. Kínos csönd áll be, az ujjaimat birizgálom. Minek mondtam el? Semmi se fog megváltozni, és nem is kell megváltoznia. Most már nem. Nem leszek a párja szánalomból, és sajnálatból. Tekintette lyukat éget bennem ahogy bámul zöldes szemeivel. -Csak...Rosszul esik, hogy mi...Mi nem alkottunk semmit se... -suttogom. Felemeli fejem, majd eltűri a kóbor tincseket.
-Mi egy családot alkotunk. -mondja szemembe nézve. Íriszeiben az őszinteséget vélem felfedezni, közelebb hajol hozzám. -A családom tagja vagy, kislány. -folytatja, sokkal jobban érzem magam. Mondhatni megkönnyebbültem. -Te alkotod a családom egy részét, -ujjai ajkamon siklanak végig- én pedig a másik részét. Mi, egy egészet alkotunk... - ajka enyémnek nyomódik, s lassú, szenvedélyes csókba olvadunk. Szívem dübörög a mellkasomban szavaitól, melyet elmém egy öröké valóságig megőriz. A nap hátra levő részét együtt töltjük, mivel egy család vagyunk.
