Remélem tetszik a rész. Bocsánat a késés miatt!
Jó olvasást! :)
D xoxo
Figyelmem le köti az út. De nem bírom ki, hogy ne vessek egy pillantást a mellettem ülő szépségre.
Nagy szemeivel engem néz, s ajkain játékos mosoly ül. Egy pillanatig elmerülök ragyogó tekintetében, majd szemeimet az útra tapasztom. A csend, mely ránk telepszik, káprázatos. Azt hiszem, soha nem volt még velem ilyen. Ehhez hasonló, érzés. Fogalmam se volt, hogy valaki ennyire fontos lehet az életemben. A tudat, hogy már biztonságban van. Velem, itt mellettem.
 |
| DAL |
Mint én.
Reménytelen szerelmesnek lenni olyan, mint a világ legfélelmetesebb hullámvasútja. Tele van bizonytalan kanyarokkal, s meredek lejtőkkel. De a legfontosabb s egyben a leglényegesebb dolog mindenben, azaz amikor élve s adrenalintól remegve kiszállsz a kis kocsiból. Azt hiszem, nekem már megvoltak a lejtőim s a kanyarjaim is. Most viszont, kilépek s helyre állítom magam. Emily-ért, és mindenkiért.
-Hova megyünk? -gondolataim közül egy finom, halk hang zökkent ki. Mosolyogva fordítom fejem a lány felé. Tekintettünk össze akad egy pillanatra, de én gyorsan vissza vezettem figyelmem az útra. Hogy még véletlenül se történjen semmi baj.
-Hozzám. -válaszolom, röviden. Ujjaimmal a kormányon dobolok, míg ajkaimon hangok szöknek ki. Mire észbe kapok, már csak azt veszem észre; hogy énekelek. Nevetve fejezem be a dalt, amelyet a rádió halk dallamai kísérnek. Taps s nevetés tölti meg az autót. Leállítom a motort, ugyan is haza értünk. A kulcsot elfordítom, s hátra dőlök. Fejem a lány irányába fordítom. Még mindig tapsol. Szemei csillognak, ahogy rám néz.
-Erre nem számítottam Harold. -vallja be. Arcáról csak a döbbenetet lehet leolvasni. Ajkaimon széles vigyor játszik.
-Harry. -javítom ki. -A nevem, Harry. -egészítem ki, majd kiszállok az autóból. Átkocogok az Ő oldalára, s ajtót nyitok. Kezem nyújtom segítség kép, amelyet elfogad.
-A Harold, nekem jobban tetszik. -mondja büszkén és elindul a ház ajtaja felé. Lefagyva figyelem lépéseit, amelyeket megtesz. Ajkamba harapok, és a kocsim ajtaját becsapva utána megyek. Az ajtó előtt áll, tekintette a házat pásztázza. -Itt lakunk? -kérdi, szemeit lenem véve az ingatlanról. Kitárom az ajtót teljesen , s megszólalok.
-Igen, ez a mi lakásunk Emily. -válaszolom, s követem Őt a házba. Kezét végig húzza a falon, s mindent megvizsgál. Halkan csukóm be a fa tákolmányt magam mögött. -Emlékszel? -teszem fel kérdésem lassan, de biztosan közelebb lépek hozzá. A nappali szélén áll, karom derekára csúszik míg mellette termek. Fejét ingatja, szembe fordul velem.
-Nem emlékszem semmire Harold. -szemem forgatom a 'nevemre'. Majd folytatja, -Csak arra, hogy...kiabálok. És onnantól sötét minden. Sajnálom, ha tudom kéne valamit és nem tudok Harold. -hangja szomorúan cseng. S még az sem tud zavarni, hogy nem úgy szólít ahogyan eddig. Boldogságom egy pillanatra eltűnik, amint eszembe jut a tény; hogy minden az én hibám. -Hogy jöttünk össze? -kérdése megmosolyogtat. Lepillantok az alacsony termetű lányra, ki hatalmas barna szemeivel pásztáz.
-Ez egy...igazán bonyolult történet. És elég hosszú is. -mondom remélve azt, hogy annyiban hagyja a témát. De nem. Kérdésekkel bombáz, amelyeket alig tudom felfogni. Olyan sok kérdése van hozzám. S mindegyikre lenne egy válaszom. A dilemma az, hogy bele keverjem e Őt megint a dolgaimba? Vagy, hagyjam ki belőlük? Hisz a múltam sötétebb az éjszakánál. A dolgok másik fele, viszont neki csak részleges az amnéziája. Bármikor eszébe juthat a keserűen édes múlt.
-Hahó, Harold? -kezét lendíti orrom előtt. Ami vissza ráncigál a valóságba, pislogok egyet s bambulásom abba marad.
-Mit szeretnél tudni? -kérdem mosolyogva.
-Mindent. -válaszolja nemes egyszerűséggel. A kannapéhoz invitálom, s helyet foglalunk a bőr bútoron. Egymás mellett, egymással szembe fordulva. Térdemre helyezem bokámat, testemmel a lány felé fordulok.
-Mielőtt belekezdek meg kell ígérned, hogy ...nem ijedsz meg, és nem fogsz kiabálni sem mást csinálni. - figyelmeztettem. Tekintettem mélyen az övébe fúróm. Íriszei csillognak a kíváncsiságtól, attól, hogy megtudják a szörnyű múltat. Bólint egyet, beleegyezés kép s én már kezdem is.
-Minden ott kezdődött...Amikor elraboltalak. A szüleid egy árvaházba küldtek téged, s évekig nem kerestek. Ám, amikor apád adósságba került a bandával.A One Direction-al, akkor az ősöd téged 'adott' úgy mond, fizetségül. És, mivel máshogy nem sikerült kihozni téged...Elraboltunk. -ajkáról a mosoly lefagy, pont ahogyan a rózsa elhervad. Arca meglepett, sőt több annál. De folytatom, e történetet. -Bele keveredtél pár bonyolult ügybe, és...egy rossz napon az ellenségem Louis Tomlinson meglőtt. Itt. -ujjamat finoman végig húzóm a vállövén, ahol a heg maradt. Tekintette követi ujjam, s megnézi ott van e a nyoma, az emléknek. "o" alakot formál ajka, mikor is észre veszi a sebet. -De, mindent túléltünk. És az együtt töltött idő, össze hozott minket. -ujjaimat össze kulcsolom övével.
Mondandóm végére érve, elakadt a szava. Szemében látom, hogy kérdések százai fordulnak meg csinos kis fejében. S örömmel várom, hogy feltegye őket. Csak hogy halljam a gyönyörű hangját.
-Hát...ez nekem túl sok. -vallja be. Amit teljesen megértek, én se lennék másképp az ő helyében. Elhúzza kezét az enyémtől, és föl áll. -Te...te elmebeteg vagy. -szemöldök ráncolva meredek Emily-re, akinek reakciója elszomorít.
-Emily, -állok vele szembe, -amit mondtam mind igaz. És minden megtörtént. Kislány, miért találnék ki bármit is? Mi hasznom van nekem abból? -kétségbe esetten próbálom őt lenyugtatni, de kevés sikert érek el.
-Azt próbálod bemesélni nekem, hogy árva vagyok, elraboltál, és bele kevertél a rossz ügyeidbe. Ráadásul az a Tomlinson gyerek az ellenséged aki, bántott és...állítólag szerelmesek vagyunk egymásba? Már megbocsájts, de ez elég hihetetlen. -karjait össze fonja mellkasa előtt, próbál érvelni ellenem. A gond az, hogy nekem van igazam. S amikor az emlékei vissza térnek, ezt ő bánni fogja. Bánni fogja, hogy nem hit nekem.
-Hihetetlen, de igaz. -jelentem ki. -És, ha nem mondanék igazat. Akkor nem tudnék a hegedről, sem rólad semmit. -közel állok hozzá, szinte centik se maradnak kettőnk közt. -És ha nem ismernélek, tudnám hogy már tisztátalan vagy? -ajkaim mocskos vigyorra húzódnak. Meglök a mellkasomnál fogva, mire én karjait elkapom s magamhoz húzóm. -Mit tegyek, hogy higgy nekem? -suttogom a fülébe a kérdést. Amire csak annyit mond;
-Kápráztass el. -hatalmas barna szemeivel néz föl rám. Olyan ártatlanul, mégis annyira vadul. Megőrjít, s megszelídít egyszerre. Agyam pörögni kezd az ötleteken, amelyeknek témája "Emily el kápráztatása. ".
Reménytelen szerelmesnek lenni olyan, mint a világ legfélelmetesebb hullámvasútja. Tele van bizonytalan kanyarokkal, s meredek lejtőkkel. De a legfontosabb s egyben a leglényegesebb dolog mindenben, azaz amikor élve s adrenalintól remegve kiszállsz a kis kocsiból. Azt hiszem, nekem már megvoltak a lejtőim s a kanyarjaim is. Most viszont, kilépek s helyre állítom magam. Emily-ért, és mindenkiért.
-Hova megyünk? -gondolataim közül egy finom, halk hang zökkent ki. Mosolyogva fordítom fejem a lány felé. Tekintettünk össze akad egy pillanatra, de én gyorsan vissza vezettem figyelmem az útra. Hogy még véletlenül se történjen semmi baj.
-Hozzám. -válaszolom, röviden. Ujjaimmal a kormányon dobolok, míg ajkaimon hangok szöknek ki. Mire észbe kapok, már csak azt veszem észre; hogy énekelek. Nevetve fejezem be a dalt, amelyet a rádió halk dallamai kísérnek. Taps s nevetés tölti meg az autót. Leállítom a motort, ugyan is haza értünk. A kulcsot elfordítom, s hátra dőlök. Fejem a lány irányába fordítom. Még mindig tapsol. Szemei csillognak, ahogy rám néz.
-Erre nem számítottam Harold. -vallja be. Arcáról csak a döbbenetet lehet leolvasni. Ajkaimon széles vigyor játszik.
-Harry. -javítom ki. -A nevem, Harry. -egészítem ki, majd kiszállok az autóból. Átkocogok az Ő oldalára, s ajtót nyitok. Kezem nyújtom segítség kép, amelyet elfogad.
-A Harold, nekem jobban tetszik. -mondja büszkén és elindul a ház ajtaja felé. Lefagyva figyelem lépéseit, amelyeket megtesz. Ajkamba harapok, és a kocsim ajtaját becsapva utána megyek. Az ajtó előtt áll, tekintette a házat pásztázza. -Itt lakunk? -kérdi, szemeit lenem véve az ingatlanról. Kitárom az ajtót teljesen , s megszólalok.
-Igen, ez a mi lakásunk Emily. -válaszolom, s követem Őt a házba. Kezét végig húzza a falon, s mindent megvizsgál. Halkan csukóm be a fa tákolmányt magam mögött. -Emlékszel? -teszem fel kérdésem lassan, de biztosan közelebb lépek hozzá. A nappali szélén áll, karom derekára csúszik míg mellette termek. Fejét ingatja, szembe fordul velem.
-Nem emlékszem semmire Harold. -szemem forgatom a 'nevemre'. Majd folytatja, -Csak arra, hogy...kiabálok. És onnantól sötét minden. Sajnálom, ha tudom kéne valamit és nem tudok Harold. -hangja szomorúan cseng. S még az sem tud zavarni, hogy nem úgy szólít ahogyan eddig. Boldogságom egy pillanatra eltűnik, amint eszembe jut a tény; hogy minden az én hibám. -Hogy jöttünk össze? -kérdése megmosolyogtat. Lepillantok az alacsony termetű lányra, ki hatalmas barna szemeivel pásztáz.
-Ez egy...igazán bonyolult történet. És elég hosszú is. -mondom remélve azt, hogy annyiban hagyja a témát. De nem. Kérdésekkel bombáz, amelyeket alig tudom felfogni. Olyan sok kérdése van hozzám. S mindegyikre lenne egy válaszom. A dilemma az, hogy bele keverjem e Őt megint a dolgaimba? Vagy, hagyjam ki belőlük? Hisz a múltam sötétebb az éjszakánál. A dolgok másik fele, viszont neki csak részleges az amnéziája. Bármikor eszébe juthat a keserűen édes múlt.
-Hahó, Harold? -kezét lendíti orrom előtt. Ami vissza ráncigál a valóságba, pislogok egyet s bambulásom abba marad.
-Mit szeretnél tudni? -kérdem mosolyogva.
-Mindent. -válaszolja nemes egyszerűséggel. A kannapéhoz invitálom, s helyet foglalunk a bőr bútoron. Egymás mellett, egymással szembe fordulva. Térdemre helyezem bokámat, testemmel a lány felé fordulok.
-Mielőtt belekezdek meg kell ígérned, hogy ...nem ijedsz meg, és nem fogsz kiabálni sem mást csinálni. - figyelmeztettem. Tekintettem mélyen az övébe fúróm. Íriszei csillognak a kíváncsiságtól, attól, hogy megtudják a szörnyű múltat. Bólint egyet, beleegyezés kép s én már kezdem is.
-Minden ott kezdődött...Amikor elraboltalak. A szüleid egy árvaházba küldtek téged, s évekig nem kerestek. Ám, amikor apád adósságba került a bandával.A One Direction-al, akkor az ősöd téged 'adott' úgy mond, fizetségül. És, mivel máshogy nem sikerült kihozni téged...Elraboltunk. -ajkáról a mosoly lefagy, pont ahogyan a rózsa elhervad. Arca meglepett, sőt több annál. De folytatom, e történetet. -Bele keveredtél pár bonyolult ügybe, és...egy rossz napon az ellenségem Louis Tomlinson meglőtt. Itt. -ujjamat finoman végig húzóm a vállövén, ahol a heg maradt. Tekintette követi ujjam, s megnézi ott van e a nyoma, az emléknek. "o" alakot formál ajka, mikor is észre veszi a sebet. -De, mindent túléltünk. És az együtt töltött idő, össze hozott minket. -ujjaimat össze kulcsolom övével.
Mondandóm végére érve, elakadt a szava. Szemében látom, hogy kérdések százai fordulnak meg csinos kis fejében. S örömmel várom, hogy feltegye őket. Csak hogy halljam a gyönyörű hangját.
-Hát...ez nekem túl sok. -vallja be. Amit teljesen megértek, én se lennék másképp az ő helyében. Elhúzza kezét az enyémtől, és föl áll. -Te...te elmebeteg vagy. -szemöldök ráncolva meredek Emily-re, akinek reakciója elszomorít.
-Emily, -állok vele szembe, -amit mondtam mind igaz. És minden megtörtént. Kislány, miért találnék ki bármit is? Mi hasznom van nekem abból? -kétségbe esetten próbálom őt lenyugtatni, de kevés sikert érek el.
-Azt próbálod bemesélni nekem, hogy árva vagyok, elraboltál, és bele kevertél a rossz ügyeidbe. Ráadásul az a Tomlinson gyerek az ellenséged aki, bántott és...állítólag szerelmesek vagyunk egymásba? Már megbocsájts, de ez elég hihetetlen. -karjait össze fonja mellkasa előtt, próbál érvelni ellenem. A gond az, hogy nekem van igazam. S amikor az emlékei vissza térnek, ezt ő bánni fogja. Bánni fogja, hogy nem hit nekem.
-Hihetetlen, de igaz. -jelentem ki. -És, ha nem mondanék igazat. Akkor nem tudnék a hegedről, sem rólad semmit. -közel állok hozzá, szinte centik se maradnak kettőnk közt. -És ha nem ismernélek, tudnám hogy már tisztátalan vagy? -ajkaim mocskos vigyorra húzódnak. Meglök a mellkasomnál fogva, mire én karjait elkapom s magamhoz húzóm. -Mit tegyek, hogy higgy nekem? -suttogom a fülébe a kérdést. Amire csak annyit mond;
-Kápráztass el. -hatalmas barna szemeivel néz föl rám. Olyan ártatlanul, mégis annyira vadul. Megőrjít, s megszelídít egyszerre. Agyam pörögni kezd az ötleteken, amelyeknek témája "Emily el kápráztatása. ".
