Sziasztok! Itt egy hosszú rész. Remélem
tetszeni fog nektek. Jó olvasást! A design készülő
félben van. Pusszilok és ölelek minden Olvasót!! ♥♥♥♥ :)
D xoxo
Az istenért is! Majd nem meghaltam miatta! Bántott, és úgy bánt velem, mint egy kutyával. És..Lehetséges, hogy túl reagálom -bár kétlem- ez így volt. Könnyeim ismételten elő törnek rejtek helyükről, s szakadatlan folynak le orcámon. Miért tette ezt velem? Miért adott esélyt, ha nem szeretett? Minden csak egy álca lett volna? Egy tervnek a része volt, a mi kapcsolatunk. Valószínűnek tartom, hogy neki semmit se jelentett. De ha nem jelentett neki semmit, miért versenyzett értem? Simám oda adhatott volna Louis-nak az első pillanattól kezdve. Mi értelme van így ennek? Semmi! De most, utána járok a dolgoknak. És ennek az egésznek. Őszintén szólva titkon reménykedem abban, hogy ez az egész csak egy nagy hazugság. De agyam sajnos azt harsogja; "Louis szavai igazak, Harry át vert."
Az autó lelassul, s megáll az ismerős ház előtt. Mély levegőt veszek, majd kikászálódom a járműből. Louist megkérem, hogy maradjon inkább kint. Szerencsémre nem erőszakoskodik, hanem teljesíti kérésem. Ujjaimat tördelem, miközben haladok a zöld füvön. Fejemben ezer s megannyi emlék, és gondolat szállingózik. Lábaimmal gyorsan tüntettem el az ajtó-és köztem lévő távolságot. Mire észbe kapok, már a lépcső fokokat szelem. Óvatosan közelítem meg Harry hálószobájának ajtaját. Kézfejem a kilincsre siklik, benyitok. Körbe kukucskálók, hogy a Kócos alszik e még. Nagy meglepetésemre nem vette észre, hogy leléptem. Ami igazán meglep, no mindegy. Belépek a helységbe, a fatákolmányt halkan csukom be magam mögött. Egyetlen egy oka van zajtalanságomnak; Lux. Ha az a gyönyörű, s egyben ártatlan gyermek nem lenne ebben a lakásban most. Biztosra vehetitek, hogy nem így viselkednék.
-Hol voltál? -gondolataimból egy mély, rekedtes hang rángat ki. Figyelmem azonnal az ágyban fekvő férfira irányul. Hátán terül el szinte, királyi ágyában. Kezeit a feje alá helyezi, tekintette engem vizslat. Karjaimat össze fonóm mellkasom előtt, hosszasan fújóm ki a levegőt -majd szívom be azt.
-Előbb nekem lenne pár kérdésem. -szemöldöke az egekbe emelkedik, ülőhelyzetbe tornázza magát. Fejével biccent egyet, hogy menjek oda. De én, fejem ingatom. -Élnek a szüleim? -teszem fel az egyik legfontosabb kérdést. Karjait teste mellé engedi, tekintete fagyos lesz. Állkapcsa megfeszül, szemei zöld helyet, feketében pompáznak. -Tehát igaz. Életben vannak. -válaszolok magamnak, amikor is hosszasabb idő után nem ad nekem választ. Hisz hallgatás, belegyezés nem de? Ki mászik az ágyból, testével felém közelít. Állom rideg tekintetét, amellyel lyukat akar égetni bennem. De, nem tud. A köztünk lévő távolság, gyorsan megszűnik.
-Honnan veszed, hogy tudom hogy a szüleid élnek e? -jobb szemöldökét a plafonig emeli. -Hm? -türelmetlen hangja, hasítja halló járatomat.
-Ne beszélj mellé! Tudod, vagy sem? -szemeim megtelnek könnyekkel, ha arra gondolok Louis igazat mondott. És az előttem álló férfi, mind végig a szemembe hazudott. -Válaszolj! -kiáltom képébe, s csupasz mellkasára csapok kezeimmel. Teste a falhoz szorítja enyémet, és nagyon közel állok ahhoz, hogy sikítsak, ordítsak vagy...valami hasonló.
-Azzal...-suttogja- össze törnélek. -lenyeli a torkában lévő gombócot. Ajkaim elnyílnak, szívem dübörög. Könnyeim ömleni kezdenek, s mint az eső szüntelen folynak le orcámon az apró cseppek. Zokogásban török ki, kézfejemmel a szám elé kapok. N-Nem...Nem tehette ezt velem. Nem! Lehajtom kobakom, ezt...nem tudom elhinni. Végig tudta, tudta hogy élnek. És egy árva szót sem szólt!
-É-És...A szerelmünk i-is csak h-hazugság volt? -félve emelem Rá íriszeimet. Ujjával letörli könnyeimet, érintésébe bele remegek. Homályosan veszem ki arcát könnyeim miatt, keze tarkómra csúszik. Ajka enyémre gördül, s lassú csókba invitál. Azt hiszem, ez a legfájdalmasabb csókunk.
-Az.. -sutyorogja, két csók között- nem...nem lehet hazugság. -szavai melegséggel töltik meg szívem, de a szüleimről való információ sokkal fontosabb nekem. Mert Ő tudott róluk. Tudott az én családomról. És, egy szót sem szólt. Fejem elfordítom, mielőtt még egy csókot nyomhatna ajkaimra.
-Emily... -hangja elhall. Most először, talán másodszor látom ilyennek. Ilyen, ingatagnak. -Sajnálom... De, nem mondhattam el. Ahogy mást sem. -utolsó mondatát az orra alatt motyogta. Ellököm magamtól testét, tekintettem smaragdjába fúróm.
-Mit nem mondtál el? -idegesen törlöm le könnyeimet, -Ha? -közelebb lépek hozzá, Ő nem moccan. Testünk szinte egybe simul, olyan közel merészkedem hozzá. -Mi az Harry? Elvitte a cica a nyelvedet? Szerencsére Louisét nem vitte el... -jegyzem meg, mire Harry össze szűkült szemekkel mered rám. Hátrálok pár lépést, majd kezembe veszek egy szatyrot. Abba pedig néhány ruha darabot pakolok, csak a fontosakat. Egy-két felső, nadrág, cipő, fehérnemű.
-Mi a fenét művelsz Emily? -felkaromat megragadva fordít szembe magával. A ruhákat tartalmazó szatyor ki esik ujjaim közül. Lábaim a földbe gyökereznek, ujjai elfehéredésig szorítják vékony karomat.
-Elmegyek. -válaszolom egyhangúan. Arcáról a meglepettség tükröződik, de azonnal eltünteti azt a Harry-t akit szerettek. S agresszívan "leültet" az egyik fotelba. Csuklóimat a karfához szorítja, két oldalt. -Engedj el. -hangom kétségbeesett, tettei megrémítenek. Ahogyan ereje is.
-Nem mész sehova. -mondja nyugodt hangon, de tudom cseppet sem az. Karjaimat rángatni kezdem markában, hogy legalább enyhítsen a fájdalmamon. -Sehova! -kiabálja az arcomba- Sehova Emily! -közelebb hajol, mellkasa folyamatosan emelkedik. Orrlyukai kitágulnak, ideges. -És ha megtudom, hogy még egyszer szóba állsz vele, -szinte ki köpi a 'vele' szót - akkor...-folytatná, de elegem van. Érzem ahogy testemben áramolni kezd az adrenalin, és olyan erő ejt foglyul amelyet még soha ezelőtt nem éreztem.
-Akkor? -emelem fel a hangom, -Akkor mi a fene lesz?! Mit teszel?! El teszel láb alól, és eltitkolod azt is? -üvöltöm képébe. Érzelemmentes arccal fürkész engem, miközben én forrok a dühtől. Melyet Ő váltott ki belőlem. Ő , és a hazugságai. Az ajtó hirtelen kinyílik, és a kicsi Lux lép be rajta. Arca ijedt, és szomorú. Harry azonnal elenged, s a kislány elé siet. Elfordítom a fejem a másik irányba, könnyeim egy mozdulattal letörlöm.
-Miért veszekedtek? -kérdi édes hangján Lux. A szívem szakad meg, ha ezt az ártatlan gyermeket Harry-vel kell hagynom. Nem tehetsz mást Emily, átvert. Csak...egy feladat voltál, amit elvégzett. Pont úgy, ahogyan a naplóban is olvashattad. -Súgja bensőm. De a kép, még így sem kerek.
-Mi...Mi nem veszekedtünk, kicsim. -nyugtatja a gyermeket. Szemem sarkából látom ahogyan Lux tekintette engem fürkész.
-De..Emiji' szomojú'. -ajkaimra halvány mosoly kúszik, pöszesége olyan aranyos. Fejem kínzó lassúsággal fordítom feléjük. -Miéjt' szomojú'? -teszi fel kíváncsian a kérdést, hallom Harry sóhaját.
-Mert...Tudod mi felnőttek néha elrontunk dolgokat, -karjaival a kislányt öleli- dolgokat, amikkel mindent tönkre teszünk. -fejét felém fordítja, a szemkontaktust tartja velem- És..bár lehet, hogy elrontjuk de csak is azért tesszük, hogy a másiknak jó legyen. Mert óvni akarjuk. -mindvégig a szemembe nézve mondja, inkább Nekem, mint a kislánynak. Kínosan felnevettek, majd föl állok s hozzájuk sétálok. Leguggolok Lux elé, pont úgy ahogyan Harry. Figyelmét mind ketten nekem szentelik.
-De óvni is csak úgy tudunk valakit, ha őszinték vagyunk hozzá. Mert az őszinteség egy kapcsolat mozgató rúgója. -szúrós pillantással illetem Harry-t. -És tudod mit Lux, picim? Soha ne enged, hogy becsapjanak. Oké ? -mosolygok. Míg a kicsi értetlen fejet vág.
-Ha már őszinteségnél tartunk, akkor had mondjam el azt is, hogy az óvás része az is lehet; hogy nem szólunk annak, akit védeni akarunk. Mert ha megtud egy olyan információt, amelyet nem kellene könnyen meg ütheti a bokáját. -utolsó mondatomat figyelmen kívül hagyja, viszont tovább 'titok-veszekszünk".
-A veszély nem ok arra, hogy valaki ne legyen őszinte. -jegyzem meg szem-forgatva, kiegyenesedem. Lux felé nyújtom kezem, s ő készségesen fogadja el azt. -Ideje aludni. -mondom, aprót bólint. Harry-vel a nyomunkban vissza sétálunk Lux kicsi szobájába. Vissza helyezzük az ágyikójába, majd egy-egy jó éjt puszi után elhagyjuk a helységet. Amint Harry becsukja az ajtót, ajkaim elválnak.
-Akkor is elmegyek. -
tetszeni fog nektek. Jó olvasást! A design készülő
félben van. Pusszilok és ölelek minden Olvasót!! ♥♥♥♥ :)
D xoxo
Hazudtak... Mindenki tudta az igazat. Mindenki! Csak én nem. Az árva kis Emily. Én voltam a buta, naiv lány ebben a történetben. Minden hazugság volt. Ajkaim megremegnek, amint rádöbbenek a tényre; Harry hazudott. Kézfejem a szám elé rakom, könnyeim szakadatlan folynak le arcomon. Mint a patak, mely árad.
-Emily shh..- szólal meg Louis mellőlem. Kikapcsolja az övét, karjait körém fonja. Lehajtott fejem felemeli ujjbegyével. -Shhh.- suttogja. Zokogva borulok tetovált mellkasára, melyet csak egy fekete póló takar. Ujjperceivel hajamat simogatja, nyugtatásképp. Fejem mellkasára hajtja de... Most nem akarok és nem is tudok megnyugodni. Hiszen a szerelmem hazugság volt. Egy álca. Harry összes szava hamis volt. Csak játszott. Játszott velem, velem és az érzéseimmel. A rohadt életbe is! El lököm magamtól Louis-t, s kipattanok az autóból. Tudnom kell az igazságot, a teljes igazságot akarom tudni. És azt csak is Harry tudja. Durván törlöm le könnyeimet, majd nagy levegőt véve elindulok vissza az úton, Harry lakásához. Annyi minden kavarog bennem. Ő és a mocskos hazugságai, az új információk amiket Louis mondott. Fogalmam sincs, hogy igazat mond e. De... Ha Harry hazudott, akkor...
-Emiy! Nem mehetsz vissza!- kiabál rám Louis. Szemöldök ráncolva állok meg, fejem fölemelem. Lassan megfordulok, tengelyem körül.
-Mi az, hogy nem mehetek vissza?!- kiabálom, nem.. Ordítom. -Ki a fene vagy te, hogy meg mond mit csináljak? És igenis Louis, vissza fogok menni. Mert jogomban áll tudni a teljes igazságot. Az
igazságot, hogy a szüleim életben vannak e. Hogy, hazudott e nekem. Ezeket tudnom kell!- jelentem ki. Majd hátat fordítva neki, sarkon fordulok. Senki nem szabhatja meg azt, hogy mit csináljak s mit ne. Főleg nem ez a kis p*cs. Gondolat menetemet a testem mellől jövő kocsi zaj töri meg. Louis járműve áll meg mellettem.
-Szállj be. Vissza viszlek. - elfogadom az ajánlatot és úgy teszek ahogy kéri. Idegesen babrálom ujjaimat. Nem érdekel, hogy hogy fog reagálni. Nem fogok megijedni, ha össze tör valamit. Vagy ha, nekem ront. Megérdemlem a választ, mindenre amit kérdezek. Túl sokáig, tűrtem. Mindent el tűrtem.
 |
Az autó lelassul, s megáll az ismerős ház előtt. Mély levegőt veszek, majd kikászálódom a járműből. Louist megkérem, hogy maradjon inkább kint. Szerencsémre nem erőszakoskodik, hanem teljesíti kérésem. Ujjaimat tördelem, miközben haladok a zöld füvön. Fejemben ezer s megannyi emlék, és gondolat szállingózik. Lábaimmal gyorsan tüntettem el az ajtó-és köztem lévő távolságot. Mire észbe kapok, már a lépcső fokokat szelem. Óvatosan közelítem meg Harry hálószobájának ajtaját. Kézfejem a kilincsre siklik, benyitok. Körbe kukucskálók, hogy a Kócos alszik e még. Nagy meglepetésemre nem vette észre, hogy leléptem. Ami igazán meglep, no mindegy. Belépek a helységbe, a fatákolmányt halkan csukom be magam mögött. Egyetlen egy oka van zajtalanságomnak; Lux. Ha az a gyönyörű, s egyben ártatlan gyermek nem lenne ebben a lakásban most. Biztosra vehetitek, hogy nem így viselkednék.
-Hol voltál? -gondolataimból egy mély, rekedtes hang rángat ki. Figyelmem azonnal az ágyban fekvő férfira irányul. Hátán terül el szinte, királyi ágyában. Kezeit a feje alá helyezi, tekintette engem vizslat. Karjaimat össze fonóm mellkasom előtt, hosszasan fújóm ki a levegőt -majd szívom be azt.
-Előbb nekem lenne pár kérdésem. -szemöldöke az egekbe emelkedik, ülőhelyzetbe tornázza magát. Fejével biccent egyet, hogy menjek oda. De én, fejem ingatom. -Élnek a szüleim? -teszem fel az egyik legfontosabb kérdést. Karjait teste mellé engedi, tekintete fagyos lesz. Állkapcsa megfeszül, szemei zöld helyet, feketében pompáznak. -Tehát igaz. Életben vannak. -válaszolok magamnak, amikor is hosszasabb idő után nem ad nekem választ. Hisz hallgatás, belegyezés nem de? Ki mászik az ágyból, testével felém közelít. Állom rideg tekintetét, amellyel lyukat akar égetni bennem. De, nem tud. A köztünk lévő távolság, gyorsan megszűnik.
-Honnan veszed, hogy tudom hogy a szüleid élnek e? -jobb szemöldökét a plafonig emeli. -Hm? -türelmetlen hangja, hasítja halló járatomat.
-Ne beszélj mellé! Tudod, vagy sem? -szemeim megtelnek könnyekkel, ha arra gondolok Louis igazat mondott. És az előttem álló férfi, mind végig a szemembe hazudott. -Válaszolj! -kiáltom képébe, s csupasz mellkasára csapok kezeimmel. Teste a falhoz szorítja enyémet, és nagyon közel állok ahhoz, hogy sikítsak, ordítsak vagy...valami hasonló.
-Azzal...-suttogja- össze törnélek. -lenyeli a torkában lévő gombócot. Ajkaim elnyílnak, szívem dübörög. Könnyeim ömleni kezdenek, s mint az eső szüntelen folynak le orcámon az apró cseppek. Zokogásban török ki, kézfejemmel a szám elé kapok. N-Nem...Nem tehette ezt velem. Nem! Lehajtom kobakom, ezt...nem tudom elhinni. Végig tudta, tudta hogy élnek. És egy árva szót sem szólt!
-É-És...A szerelmünk i-is csak h-hazugság volt? -félve emelem Rá íriszeimet. Ujjával letörli könnyeimet, érintésébe bele remegek. Homályosan veszem ki arcát könnyeim miatt, keze tarkómra csúszik. Ajka enyémre gördül, s lassú csókba invitál. Azt hiszem, ez a legfájdalmasabb csókunk.
-Az.. -sutyorogja, két csók között- nem...nem lehet hazugság. -szavai melegséggel töltik meg szívem, de a szüleimről való információ sokkal fontosabb nekem. Mert Ő tudott róluk. Tudott az én családomról. És, egy szót sem szólt. Fejem elfordítom, mielőtt még egy csókot nyomhatna ajkaimra.
-Emily... -hangja elhall. Most először, talán másodszor látom ilyennek. Ilyen, ingatagnak. -Sajnálom... De, nem mondhattam el. Ahogy mást sem. -utolsó mondatát az orra alatt motyogta. Ellököm magamtól testét, tekintettem smaragdjába fúróm.
-Mit nem mondtál el? -idegesen törlöm le könnyeimet, -Ha? -közelebb lépek hozzá, Ő nem moccan. Testünk szinte egybe simul, olyan közel merészkedem hozzá. -Mi az Harry? Elvitte a cica a nyelvedet? Szerencsére Louisét nem vitte el... -jegyzem meg, mire Harry össze szűkült szemekkel mered rám. Hátrálok pár lépést, majd kezembe veszek egy szatyrot. Abba pedig néhány ruha darabot pakolok, csak a fontosakat. Egy-két felső, nadrág, cipő, fehérnemű.
-Mi a fenét művelsz Emily? -felkaromat megragadva fordít szembe magával. A ruhákat tartalmazó szatyor ki esik ujjaim közül. Lábaim a földbe gyökereznek, ujjai elfehéredésig szorítják vékony karomat.
-Elmegyek. -válaszolom egyhangúan. Arcáról a meglepettség tükröződik, de azonnal eltünteti azt a Harry-t akit szerettek. S agresszívan "leültet" az egyik fotelba. Csuklóimat a karfához szorítja, két oldalt. -Engedj el. -hangom kétségbeesett, tettei megrémítenek. Ahogyan ereje is.
-Nem mész sehova. -mondja nyugodt hangon, de tudom cseppet sem az. Karjaimat rángatni kezdem markában, hogy legalább enyhítsen a fájdalmamon. -Sehova! -kiabálja az arcomba- Sehova Emily! -közelebb hajol, mellkasa folyamatosan emelkedik. Orrlyukai kitágulnak, ideges. -És ha megtudom, hogy még egyszer szóba állsz vele, -szinte ki köpi a 'vele' szót - akkor...-folytatná, de elegem van. Érzem ahogy testemben áramolni kezd az adrenalin, és olyan erő ejt foglyul amelyet még soha ezelőtt nem éreztem.
-Akkor? -emelem fel a hangom, -Akkor mi a fene lesz?! Mit teszel?! El teszel láb alól, és eltitkolod azt is? -üvöltöm képébe. Érzelemmentes arccal fürkész engem, miközben én forrok a dühtől. Melyet Ő váltott ki belőlem. Ő , és a hazugságai. Az ajtó hirtelen kinyílik, és a kicsi Lux lép be rajta. Arca ijedt, és szomorú. Harry azonnal elenged, s a kislány elé siet. Elfordítom a fejem a másik irányba, könnyeim egy mozdulattal letörlöm.
-Miért veszekedtek? -kérdi édes hangján Lux. A szívem szakad meg, ha ezt az ártatlan gyermeket Harry-vel kell hagynom. Nem tehetsz mást Emily, átvert. Csak...egy feladat voltál, amit elvégzett. Pont úgy, ahogyan a naplóban is olvashattad. -Súgja bensőm. De a kép, még így sem kerek.
-Mi...Mi nem veszekedtünk, kicsim. -nyugtatja a gyermeket. Szemem sarkából látom ahogyan Lux tekintette engem fürkész.
-De..Emiji' szomojú'. -ajkaimra halvány mosoly kúszik, pöszesége olyan aranyos. Fejem kínzó lassúsággal fordítom feléjük. -Miéjt' szomojú'? -teszi fel kíváncsian a kérdést, hallom Harry sóhaját.
-Mert...Tudod mi felnőttek néha elrontunk dolgokat, -karjaival a kislányt öleli- dolgokat, amikkel mindent tönkre teszünk. -fejét felém fordítja, a szemkontaktust tartja velem- És..bár lehet, hogy elrontjuk de csak is azért tesszük, hogy a másiknak jó legyen. Mert óvni akarjuk. -mindvégig a szemembe nézve mondja, inkább Nekem, mint a kislánynak. Kínosan felnevettek, majd föl állok s hozzájuk sétálok. Leguggolok Lux elé, pont úgy ahogyan Harry. Figyelmét mind ketten nekem szentelik.
-De óvni is csak úgy tudunk valakit, ha őszinték vagyunk hozzá. Mert az őszinteség egy kapcsolat mozgató rúgója. -szúrós pillantással illetem Harry-t. -És tudod mit Lux, picim? Soha ne enged, hogy becsapjanak. Oké ? -mosolygok. Míg a kicsi értetlen fejet vág.
-Ha már őszinteségnél tartunk, akkor had mondjam el azt is, hogy az óvás része az is lehet; hogy nem szólunk annak, akit védeni akarunk. Mert ha megtud egy olyan információt, amelyet nem kellene könnyen meg ütheti a bokáját. -utolsó mondatomat figyelmen kívül hagyja, viszont tovább 'titok-veszekszünk".
-A veszély nem ok arra, hogy valaki ne legyen őszinte. -jegyzem meg szem-forgatva, kiegyenesedem. Lux felé nyújtom kezem, s ő készségesen fogadja el azt. -Ideje aludni. -mondom, aprót bólint. Harry-vel a nyomunkban vissza sétálunk Lux kicsi szobájába. Vissza helyezzük az ágyikójába, majd egy-egy jó éjt puszi után elhagyjuk a helységet. Amint Harry becsukja az ajtót, ajkaim elválnak.
-Akkor is elmegyek. -
