Sziasztok! Utolsó részek következnek... :/
Hiszen lassan befejeződik a történet, azaz a Fucking Life.
Hálás köszönet a több mint 48,000 megtekintésért!
(Ééés a kommikért! ) Jó olvasást! Ha tetszett a rész, tudod
mit kell tenned. Komizni, feliratkozni, és esetleg csatlakozni
a csoporthoz! Jó Olvasást! :)
D xoxo
Dal
" -Akkor is elmegyek...- "
Ridegen tekintek a Borzas hajú férfira. Rózsaszín telt ajkait egy vonallá préseli, gyönyörű smaragdzöld íriszei sötétté válnak. Még mielőtt elsírnám magam elfordítom a fejem az ellenkező
irányba. Remegő ajkaimon a levegőt mélyen szívom be, s ingatag lábaimon elindulok a lépcsőhöz. Hallom lépteit mögülem, ahogyan ideges hangját is, mely nevemet kiáltja. Hosszan hunyom le szemhéjam, próbálom kizárni Őt, a tényeket a világot. El akarok felejteni mindent, mindent. Hogy miért? Mert nem tudom elhinni, hogy ezt tette velem. Az agyam nem képes felfogni a történteket. Az események olyan sűrűek, s gyorsak. A napjaim szinte össze folytak, és nem tudom sehogy se szét szedni őket. Előttem van a kép, amikor felkeltem a szobájában. Ahogy sétáltam le a -most már- ismerős lépcsőn, és az amikor szembe találtam magam vele. A verseny, az idegesítő barátai akik mára már talán az én barátaimmá váltak. Aztán az a trófeás dolog, és ott van Harry véres pólója is. Mi történhetett vele? Mit titkolhat? Miért nem kérdeztem még meg tőle, hogy miért volt olyan? Miért nem kapok válaszokat?! Lux, a keresztlánya. Harry oka arra, hogy itt maradjak. Miközben Ő remekül bánik Vele.
-Emily! -rekedt hangja üti meg fülemet, amivel nem törődöm. De a képek csak peregnek s peregnek előttem.
A furcsa viselkedése, az agressziója. Az nap este, amikor elájult a kábítószer miatt. Istenem miért gondolok ezekre? Mi történik? Látom magamat, ahogyan tárcsázom Liam számát. Hogy mielőbb segítséget tudjak hívni, Neki. A közelebb kerülés hozzá.. Hozzá s a szerelemhez. Annyi mindent tett már velem. Oly' sok kalandot éltünk át együtt. S az idő múlásával úgy érzem, a lelkünk össze forrt. Mert Ő is ugyan olyan elveszett lélek, mint én. Talán elveszettebb. A szülei haláláról sem beszéltem még vele, annyi kimondatlan szó van még. Amiket ki kellett volna mondanunk hangosan, egymásnak.
De mi nem tettük meg, ezért is került oda a kapcsolatunk ahol most van. A kimondatlan szavak felemésztenek minket belülről. Minket s a kapcsolatunkat... Az egyensúlyom elvesztem, a korlátot elengedem s hamar a földszinten találom magam. A testem több helyen is megütöm, s érzem valami nincs rendben.
-Emily! -üvölti a hang, fejem koppan a hideg járólapon. A ház mintha a feje tetején állna, minden fejjel lefelé van. Torkom mélyéről egy halk szisszenés szakad fel, s mielőtt gondolkodhatnék a világ elsötétül.
* * *
A látásom homályos ,miközben fél méterenként a lámpa fénye tölti ki látóidegeimet. A fejem jobba-balra forgatom. Fehér köpenyes emberkéket fedezzek fel testem körül. Hol vagyok? Kik ezek? Mit csinálhatnak? ~Vetődnek fel bennem a kérdések, ám ekkor minden emlékem vissza tér. A veszekedés, a lépcső, a baleset. Amit csakis magamnak köszönhetek, mert egy két ballábas nő vagyok. Lassan egy szoba szerűségbe tolnak hordágyon (?) az orvosok. S meghallom az ő hangját is ahogy nevem kiabálja.
-Mi baja van!? -ez az utolsó szó amit az ajkaiból hallok. Mély, reszelős husky hangját elmém elraktározza -s meg tartja magának örökre. Fejem gyengén oldalra fordítom, hogy még egyszer láthassam gyönyörű arcát. Halványan Rá mosolygok, kétségbe esett arcára. Smaragdzöld szemei könnybe lábadnak, testem láttán. S már csak egy végső sípolást hallok, ami talán azt jelenti vége...
Liam Payne;
-Harry, elég! -szólok rá erélyesen, az említett személyre. Aki épp a főorvost fojtogatja, Zayn és én is Harry-t próbáljuk leállítani. Megjegyzem kevés sikerrel. Miután megtudta, hogy Emily komába esett...Kikészült. Szemeiben harag gyúlt s a doktort okolta. -Harry b@zdmeg! -szitkozódom, majd megragadom a felkarját és megrántom. Ennek következtében, teste elmozdul s elengedi a férfit. Harryt tisztes távolságba viszem, majd szembe fordulok vele. -Normális vagy?! Mi a szar, Harry? -üvöltöm, mire a tömeg -kik körénk gyűltek- ránk emeli a tekintetét. A levegőt mindketten gyorsan vesszük, az előbb történt események miatt. Mintha a falnak beszélnék, Harry csakis az orvosra koncentrál. Vérben forgó szemekkel mered a köpenyesre, akit Zayn tart. Nem kellett volna sok, hogy kinyírja.
-Hagyta, hogy megtörténjen. -egyenesedik ki, mély levegőt vesz. Megtörli véres ajkát, -Hagyta, hogy komába essen. -közelebb lép, most már a doktorral szemtől szemben áll -Hagytad, hogy ott maradjon. Te szemétláda. -sziszegi fogai mögül, majd egy bal horog. A pasi a földre esik, mint egy ledobott krumplis zsák. Harry lenéző pillantással illeti, majd elhagyja a társaságot. S a kórházat. Mielőtt észbe kapnék máris Harry után loholok. Lépteimmel gyorsan szelem a hosszabbnál hosszabb folyósokat. Majd, amikor elérek a kijárathoz a lengő ajtót szó szerint ki lököm azt a két tenyeremmel. Barna tekintettem azonnal a Göndört keresi, ki az aszfalton ül s zokog ?! A levegőt mélyen szívom be, s melléje sétálok. Helyet foglalok közvetlen mellette, és felteszem a legelső kérdésem.
-Mi történt Harry? -hangom halk. A kórház előtt ülünk, s magunk elé meredünk. Letörli utolsó könnyeit, fejét felém fordítja. Könnybe lábadt íriszei véresek, fájdalomtól csillognak.
-Emily... Tudja Liam. -hangja elcsuklik, szemeim a kétszeresükre nőnek- Tudja, hogy a-a szülei élnek. Itt kezdődött minden...- arcát tenyereibe temeti, teste előre esik kicsit. Sóhajtva teszem kézfejem hátára, melyet párszor megpaskolok. -Veszekedtünk, és ... -fel emeli kobakját, - leesett a lépcsőn. -ez a vég szava. Legalábbis azt hittem, egészen addig amíg ajkai el nem nyílnak; -Fogalmam sincs, hogy mit csinálok ha Emily ... Nem éli túl, de akkor...Végzek a doki családjával Liam. Erre mérget vehetsz. -fenyegetőzésére szemöldök ráncolással válaszolok. Kicsit mérlegelem a dolgokat, de lényegében Harry viselkedése természetes. Én se vélekednék máshogy, mint Ő. Felegyenesedek, és felhúzom a földről. Egy ölelésben részesítem, a Kölyköt ki úgy tűnik felnőtt. A Kölyköt akit én megismertem, eltűnt. De helyette egy jobb ember lett belőle. Nos, köszönöm Emily!
Pár Héttel Később
Egy vörös rózsa csokrot szorongatok ujjaim közt, míg hosszú lábaimmal a folyosót szelem. Smaragdzöld íriszeimmel a 222-es számú kórtermet keresem, amelyben az imádott szerelmem Emily fekszik. A Baleset óta, rádöbbentem arra, hogy Ő volt a legfontosabb az életemben. S hogy, a hazugságnak hatalmas ára van. Ezért is vagyok ma itt, hogy mindent elmeséljek neki. Még akkor is, ha Ő nem fog megszólalni. Mivel még mindig kómában van. Kézfejem a megfelelő kórterem ajtajának kilincsére fektettem, a fém darabot lassan nyomom le. Belépek a fehér s kék színű helységbe, melyben már két hónapja fekszik a lány, akit szeretek. Az ajtót becsukom magam mögött, majd az ágyhoz sétálok. A csokrot az éjjeli szekrényre helyezem a többi csokor mellé, amiket már korábban hoztam be. Miután elhelyezem az újabb csokrot, leülök az ágya mellé. Kisméretű ujjait enyéim közé veszem, lágy csókot nyomok kézfejére s össze kulcsolom ujjainkat.
-Annyi mindent nem mondtam el neked. Most már bánom, -nyelek egyet- bánok mindent Emily. Nem ott találtalak ahol mondtam, hanem elraboltalak. Mert te a feladatom voltál. A verseny s minden már csak úgy történt, az apád tartozása miatt kerültél hozzám. És ha már őszinte vagyok Lux..Szóval csak nálam nyaralt. Ő volt a csalim. De bébi esküszöm, nem volt tervbe véve a szerelem. De. -elakadnak szavaim, s könnyeim ismét rám törnek- Megtörtént, beléd estem. Úgy hogy nagyon szépen kérlek, kapj el! Kapj el mert beléd bolondultam Emily, kellesz. Könyörgöm, -zokogok. - A banda csak zálogba akart, de én...többre vágytam. S te, te...Megmutattad, hogy hogyan kell egyedül lenni. Megtanítottál újra szeretni. Kislány, olyan sokat adtál nekem. Ébredj fel, hogy vissza adhassam neked mindazt amit adtál. -mély levegőt véve fölegyenesedek. S mesélni kezdek a mai napomról. Szokásom lett, hogy Emily-vel mindent megosztok. És ez ma sincs másképp. És ez addig így lesz amíg fel nem ébred. Bár az idő sürget, de én várok rá. Rá és a szerelmére.
" -Akkor is elmegyek...- "
Ridegen tekintek a Borzas hajú férfira. Rózsaszín telt ajkait egy vonallá préseli, gyönyörű smaragdzöld íriszei sötétté válnak. Még mielőtt elsírnám magam elfordítom a fejem az ellenkező
 |
-Emily! -rekedt hangja üti meg fülemet, amivel nem törődöm. De a képek csak peregnek s peregnek előttem.
A furcsa viselkedése, az agressziója. Az nap este, amikor elájult a kábítószer miatt. Istenem miért gondolok ezekre? Mi történik? Látom magamat, ahogyan tárcsázom Liam számát. Hogy mielőbb segítséget tudjak hívni, Neki. A közelebb kerülés hozzá.. Hozzá s a szerelemhez. Annyi mindent tett már velem. Oly' sok kalandot éltünk át együtt. S az idő múlásával úgy érzem, a lelkünk össze forrt. Mert Ő is ugyan olyan elveszett lélek, mint én. Talán elveszettebb. A szülei haláláról sem beszéltem még vele, annyi kimondatlan szó van még. Amiket ki kellett volna mondanunk hangosan, egymásnak.
De mi nem tettük meg, ezért is került oda a kapcsolatunk ahol most van. A kimondatlan szavak felemésztenek minket belülről. Minket s a kapcsolatunkat... Az egyensúlyom elvesztem, a korlátot elengedem s hamar a földszinten találom magam. A testem több helyen is megütöm, s érzem valami nincs rendben.
-Emily! -üvölti a hang, fejem koppan a hideg járólapon. A ház mintha a feje tetején állna, minden fejjel lefelé van. Torkom mélyéről egy halk szisszenés szakad fel, s mielőtt gondolkodhatnék a világ elsötétül.
* * *
A látásom homályos ,miközben fél méterenként a lámpa fénye tölti ki látóidegeimet. A fejem jobba-balra forgatom. Fehér köpenyes emberkéket fedezzek fel testem körül. Hol vagyok? Kik ezek? Mit csinálhatnak? ~Vetődnek fel bennem a kérdések, ám ekkor minden emlékem vissza tér. A veszekedés, a lépcső, a baleset. Amit csakis magamnak köszönhetek, mert egy két ballábas nő vagyok. Lassan egy szoba szerűségbe tolnak hordágyon (?) az orvosok. S meghallom az ő hangját is ahogy nevem kiabálja.
-Mi baja van!? -ez az utolsó szó amit az ajkaiból hallok. Mély, reszelős husky hangját elmém elraktározza -s meg tartja magának örökre. Fejem gyengén oldalra fordítom, hogy még egyszer láthassam gyönyörű arcát. Halványan Rá mosolygok, kétségbe esett arcára. Smaragdzöld szemei könnybe lábadnak, testem láttán. S már csak egy végső sípolást hallok, ami talán azt jelenti vége...
Liam Payne;
-Harry, elég! -szólok rá erélyesen, az említett személyre. Aki épp a főorvost fojtogatja, Zayn és én is Harry-t próbáljuk leállítani. Megjegyzem kevés sikerrel. Miután megtudta, hogy Emily komába esett...Kikészült. Szemeiben harag gyúlt s a doktort okolta. -Harry b@zdmeg! -szitkozódom, majd megragadom a felkarját és megrántom. Ennek következtében, teste elmozdul s elengedi a férfit. Harryt tisztes távolságba viszem, majd szembe fordulok vele. -Normális vagy?! Mi a szar, Harry? -üvöltöm, mire a tömeg -kik körénk gyűltek- ránk emeli a tekintetét. A levegőt mindketten gyorsan vesszük, az előbb történt események miatt. Mintha a falnak beszélnék, Harry csakis az orvosra koncentrál. Vérben forgó szemekkel mered a köpenyesre, akit Zayn tart. Nem kellett volna sok, hogy kinyírja.
-Hagyta, hogy megtörténjen. -egyenesedik ki, mély levegőt vesz. Megtörli véres ajkát, -Hagyta, hogy komába essen. -közelebb lép, most már a doktorral szemtől szemben áll -Hagytad, hogy ott maradjon. Te szemétláda. -sziszegi fogai mögül, majd egy bal horog. A pasi a földre esik, mint egy ledobott krumplis zsák. Harry lenéző pillantással illeti, majd elhagyja a társaságot. S a kórházat. Mielőtt észbe kapnék máris Harry után loholok. Lépteimmel gyorsan szelem a hosszabbnál hosszabb folyósokat. Majd, amikor elérek a kijárathoz a lengő ajtót szó szerint ki lököm azt a két tenyeremmel. Barna tekintettem azonnal a Göndört keresi, ki az aszfalton ül s zokog ?! A levegőt mélyen szívom be, s melléje sétálok. Helyet foglalok közvetlen mellette, és felteszem a legelső kérdésem.
-Mi történt Harry? -hangom halk. A kórház előtt ülünk, s magunk elé meredünk. Letörli utolsó könnyeit, fejét felém fordítja. Könnybe lábadt íriszei véresek, fájdalomtól csillognak.
-Emily... Tudja Liam. -hangja elcsuklik, szemeim a kétszeresükre nőnek- Tudja, hogy a-a szülei élnek. Itt kezdődött minden...- arcát tenyereibe temeti, teste előre esik kicsit. Sóhajtva teszem kézfejem hátára, melyet párszor megpaskolok. -Veszekedtünk, és ... -fel emeli kobakját, - leesett a lépcsőn. -ez a vég szava. Legalábbis azt hittem, egészen addig amíg ajkai el nem nyílnak; -Fogalmam sincs, hogy mit csinálok ha Emily ... Nem éli túl, de akkor...Végzek a doki családjával Liam. Erre mérget vehetsz. -fenyegetőzésére szemöldök ráncolással válaszolok. Kicsit mérlegelem a dolgokat, de lényegében Harry viselkedése természetes. Én se vélekednék máshogy, mint Ő. Felegyenesedek, és felhúzom a földről. Egy ölelésben részesítem, a Kölyköt ki úgy tűnik felnőtt. A Kölyköt akit én megismertem, eltűnt. De helyette egy jobb ember lett belőle. Nos, köszönöm Emily!
Pár Héttel Később
Egy vörös rózsa csokrot szorongatok ujjaim közt, míg hosszú lábaimmal a folyosót szelem. Smaragdzöld íriszeimmel a 222-es számú kórtermet keresem, amelyben az imádott szerelmem Emily fekszik. A Baleset óta, rádöbbentem arra, hogy Ő volt a legfontosabb az életemben. S hogy, a hazugságnak hatalmas ára van. Ezért is vagyok ma itt, hogy mindent elmeséljek neki. Még akkor is, ha Ő nem fog megszólalni. Mivel még mindig kómában van. Kézfejem a megfelelő kórterem ajtajának kilincsére fektettem, a fém darabot lassan nyomom le. Belépek a fehér s kék színű helységbe, melyben már két hónapja fekszik a lány, akit szeretek. Az ajtót becsukom magam mögött, majd az ágyhoz sétálok. A csokrot az éjjeli szekrényre helyezem a többi csokor mellé, amiket már korábban hoztam be. Miután elhelyezem az újabb csokrot, leülök az ágya mellé. Kisméretű ujjait enyéim közé veszem, lágy csókot nyomok kézfejére s össze kulcsolom ujjainkat.
-Annyi mindent nem mondtam el neked. Most már bánom, -nyelek egyet- bánok mindent Emily. Nem ott találtalak ahol mondtam, hanem elraboltalak. Mert te a feladatom voltál. A verseny s minden már csak úgy történt, az apád tartozása miatt kerültél hozzám. És ha már őszinte vagyok Lux..Szóval csak nálam nyaralt. Ő volt a csalim. De bébi esküszöm, nem volt tervbe véve a szerelem. De. -elakadnak szavaim, s könnyeim ismét rám törnek- Megtörtént, beléd estem. Úgy hogy nagyon szépen kérlek, kapj el! Kapj el mert beléd bolondultam Emily, kellesz. Könyörgöm, -zokogok. - A banda csak zálogba akart, de én...többre vágytam. S te, te...Megmutattad, hogy hogyan kell egyedül lenni. Megtanítottál újra szeretni. Kislány, olyan sokat adtál nekem. Ébredj fel, hogy vissza adhassam neked mindazt amit adtál. -mély levegőt véve fölegyenesedek. S mesélni kezdek a mai napomról. Szokásom lett, hogy Emily-vel mindent megosztok. És ez ma sincs másképp. És ez addig így lesz amíg fel nem ébred. Bár az idő sürget, de én várok rá. Rá és a szerelmére.
