49./ II. Gyökeres Érzelmek

                                     Sziasztok! Bizonyára tapasztaltátok, hogy ezt a részt
                                leszedtem. Nos, az ok egyszerű; nem felelt meg a történet.
                              Ezért úgy gondoltam jobb, ha újra írom. Itt az "Új -új" rész:D
                            Remélem, megleplek vele Titeket, és hogy kommenteltek. :)
                         Jó olvasást Bananasok! Ölel és puszil

                                                             D xoxo

                                Egy évvel később...

Minden megváltozott. Az egész életem még jobban felfordult. Főleg azóta, hogy elhagytam a bandát.
S a családomat. Louis támadása, mindannyiunkat meglepett. Viszont sok mindenre fény derült azon a napon. Ami a leglényegesebb az az, hogy Louis Tomlinson zsaru. Emily megszerzése, csak egy ürügy volt arra hogy üldözhessen. Elkapott, és most jelenleg "házi őrizetben" vagyok. Londonban élek, egyedül. Távol Emily-től , a srácoktól, és a kislányomtól.  Idő közben apa lettem, amit egyáltalán nem bánok. Sőt mi több, rettenetesen örülök neki. Sajnálom hogy nem élhettek együtt a

Kathleen Styles

családommal. Minden az én saram. Hisz, ha nem próbálok megölni egy rendőrt most másért csuktak volna le. És -ahogy Louis mondta- még így is mázlim volt. A házi őrizet egész jó, van egy nevelő tisztem és egy boka láncom. -Ami megjegyzem szoros, és ha 'engedély' nélkül lépek ki az ajtón; akkor riasztja a rendőr bácsikat.-  Hülyeség az egész. De inkább egy tágas villa, mint egy zsúfolt cella. Felkelve a hatalmas ágyamból, egyből kislányom szobája felé igyekszem. Emily nehezen, de megbékélt a ténnyel hogy két hosszú évig csak két hetente egyszer találkozhatunk. És akkor is csak azért, hogy át jöjjön Kathleen-ért. Megjegyzem nem csak Őt zavarja ez a szituáció. Tudjátok milyen érzés az, amikor a saját házad a börtönöd? Szar fogalmatok sincs róla. Ráadásul a kislányom születésére se engedtek el. -Nem mintha lett volna jobb dolgom akkor.-  Belépve  gyermekem szobájába, hangulatom átvált nyugodttá s gondoskodóvá. Halkan lépdelek közelebb a kis ágyhoz, amely a szobát díszíti. Elérek a csöppségemhez s óvatosan érte nyúlok. Ahogy megmozdítom felébred, felbőg.

-Na. Ne sírj. -gügyögőm,  ajkaim puha homlokához préselem. S addig tartom ott, míg szomorkodása alább nem hagy. Pár perc elteltével, sírása enyhül. Apró csókot lehelek feje tetejére, majd fölé hajolva rámosolygok. Halk kacajjal válaszol az arckifejezéseimre, amiket vágok.  Kiveszem a kiságyból, és kifelé haladva a hálószobából beszédbe kezdek. Folyamatosan jár a szám, amikor Kathleen velem van.  Lassú léptekkel közelítem meg a konyhát, hogy valami élelemmel lássam el magamat és Kath-et. Bő egy órás programra sikeredik az etetés. De kár tagadni, élvezem minden pillanatát. Az asztalnál foglalok helyet, karjaim közt -majd nem- két hónapos gyermekemmel. Az idilli pillanatot a csengő rettenetes hangja zavarja meg. Amely nem csak az  én, de lányom fülét is kínozza. Ismételten sírásba fordul jó kedve. Talán , megijedt a szokatlan zajtól?

-Kicsim ne sírj, kérlek. -könyörgöm, miközben az ajtóhoz igyekszem. Hosszú lábaimmal hamar bezárom a bejárati ajtó, és a köztem lévő távolságot. A csengő már másodszorra szólal meg.

Kezd idegesíteni. 

Nagy kézfejem a kilincsre csúsztatom, és lenyomva azt feltárom a fatákolmányt. Emily kissé dühös arcával fut össze tekintettem. Aki elég...jól öltözött ma.

  Túlságosan is jól öltözött....

Elállok az útból, hogy be tudjon lépni. Amit meg is tesz, pillanatokon belül. Magassarkúja koppan a drága kövön, ami a villa alját szegélyezi. A lehető leghalkabban becsukóm az ajtót, majd a lány felé fordulok. Tekintetünk össze fonódik, miután alaposan végig mérem teste minden szegletét.

-Jól áll a vörös. -utalok ezzel a szűk, talán túlságosan is feszülős ruhájára. Amit fogalmam sincs miért visel. Grimaszt vág, bókomra. Beljebb lépdel, -egészen a nappaliig- és kényelmesen leül. Póker arccal figyel, ami megjegyzem; félelmetes. Én is helyet foglalok a kannapén, majd hátra vetett fejjel rá nézzek. -Miért öltöztél ki ennyire? -teszem fel a fantáziámat izgató kérdést . Azóta a fejemben motoszkál e kérdés, amióta ajtót nyitottam. Biztosra veszem oka vannak annak, hogy ennyire dögös.

-Nyugodj meg, nem a te tiszteletedre. -mondja félvállról. -Randim lesz. -vallja be büszkén, amire az állam a földet súrolja. Komolyan gondolta? Ereimben a vár pezsegni kezd, a hír váratlanul ért. Karjaim megfeszülnek Kathleen körül, érzem a feszültséget s az idegességet amely teljesen eluralkodik rajtam.  Kézfejem ökölbe feszül, ha arra gondolok mással lesz perceken belül. - Éppen ezért vagyok ilyen korai. -folytatja- Tudnál vigyázni még, pár órát Kath-re? - feje kicsit oldalra dől, és esküszöm megöl a tekintetével.

-Én vigyázzak a gyermekünkre, ameddig te isten tudja milyen állattal randevúzol? -teszem fel gúnyosan a kérdést. -Nem Emily!- jelentem ki, majd föl egyenesedem a díványról. Lábaim megindulnak az emelet felé, nyomomban az említett lánnyal. Hogy a fenében kérhet tőlem ilyet? Nem látja, hogy rosszul esik? Hogy megsért azzal, amit most csinál? És hogy hiába csinálja, hiába ismer meg akárkit, ha csak én kellek neki. Mi értelme? Azt hiszi eltud felejteni? Nem tud. És nem fog, mert szerelmes belém.

-Harry, kérlek hallgass meg. -mondja egy oktávval magasabb hangon, mint az előbb. A kislányunkat vissza helyezem az ágyába, finoman. Majd a lány felé fordulok, lépéseket teszek felé s a szemébe nézve mondom;

-Miért? Nem érdekel ha leakarsz cserélni. Cserélj, -rántom meg vállam, mintha tényleg nem érdekelne. - nem bánom. De az amit művelsz, az nem anyához méltó tudod? Szívesebben töltöd az időd egy férfival, mint a saját gyermekeddel? -keze csattan arcomon, miután befejezem a mondandóm. Fejem automatikusan fordul az ellenkező irányba, és ott is marad. Hallom ahogy mély lélegzetet vesz. Óráknak tűnő csöndben állunk, percekig.

-Azt hiszed, ez az egész számomra móka? -hangja csalódottan cseng, fejem óvatosan fordítom irányába. Szemei csillognak a fájdalmas könnyektől, melyeket én okozok. -Azt hiszed, nem lennék szívesebben a lányommal? Fogalmad sincs Harry, a dolgaimról. Sem az életemről, sem semmiről! Akkor miért ítélkezel? Te, akinek börtönben lenne a helye. -vágja fejemhez, ami még inkább dühössé tesz. Sarkon fordul és kisétál a lányunk szobájából. Utána sietek, majd karjánál fogva vissza rántom. Ujjaim erősen tekerednek vékony karja köré.

-Az is miattad van. Ha nem próbállak védeni, nem kaptak volna el. És akkor talán nem lennék rab, a saját házamban. -ajkaimon élesen szívom be a levegőt, míg farkas szemet nézzek a lánnyal. Kiszabadítja karját kezem fogsága alól.

-Szóval ez is az én bűnöm. -mellkasa előtt össze fonja kezeit, majd idegesen bele túr hajába. -Tudod, -lép hozzám közelebb- ha nem rabolsz el talán nincsen ez a galiba. -mondja, elhalad mellettem egyenesen Kathleen szobájához. Belép az ajtón, és ezzel eltűnik a látó teremből. Sóhajtva sétálok én is a szobáig. Már most bánom szavaimat, amelyeket neki céloztam.

Csak a féltékenység beszélt belőlem...

Lassú lépteimmel elérem a küszöböt, az ajtó félfának támaszkodom. Míg íriszeim fel- s alá járnak Emily testén. Halk zokogása kitölti a teret, amiben tartózkodunk. Gőgösségemen túltéve magam, közelebb sétálok a lányhoz. Karjaimat karcsú dereka köré fonóm. Háta mellkasomnak préselődik, karjaim közt azonnal megfordul így szembe találja magát  velem. Arcát mellkasomba temeti, de én elhúzódóm kicsit. Hogy a gyönyörű szemébe tudjak nézni. Egyik kézfejem arcára simul, míg csípőjén lévő ujjaim köröket írnak le a ruháján. Könnyei folynak, ami az én szívemet ketté szakítja.

-Nem akartam...-nyögöm ki, hosszas szemezés után. -Nem akartam ezt tenni veled.  -vallom be, nem reagál semmit. Csak annyit suttog, hogy "tudom" .  Szemeim hol szemeit, hol ajkait figyelik. Rég nem csókoltam már meg Őt. Pedig megérdemelné ahogyan azt is, hogy egy jobb férfi karjaiban legyen. Ajkaink cirógatják egymást, s szenvedélyes csókba invitáljuk  a másikat.